Bár a magyar rendőrségnek éppúgy szüksége volna a szemléletváltásra, mint a vezetőcserére, ennek hiányoznak mind a személyi, mind az állományi feltételei – vélekedett a biztonságpiac.hu-nak adott interjúban Sándor István nyugalmazott rendőr alezredes. A Központi Bűnüldözési Igazgatóság (KBI) „Papa” néven is ismert egykori felderítő tisztje szerint a magyarországi magánbiztonsági piacon nem érvényesül a tisztességes verseny.
– Ön nemrégiben néhány cégtárssal együtt vagyonvédelmi vállalkozást alapított. Miért éppen vagyonvédelem és miért éppen most?
– Nagyjából harminc évig – 1998-ig – hivatásos rendőr voltam, ezután a privátszektorban indítottam magánnyomozással foglalkozó céget. A magánszektor nekem nagyon idegen volt, az őrzés-védelemben ugyanis rengeteg mocskos dolog történik, a tisztességes verseny nem érvényesül ezen a területen. Számtalan olyan „csókos” van a piacon, akik főleg állami megrendeléseket gyűjtenek be úgy, hogy van egy aktatáskájuk, de alkalmazottuk egy sincs. Ezek a „nagy emberek” tették azzá ezt a terület, amivé vált: ezrével gyártják a kényszervállalkozókat. A munkákat kiosztják egy alvállalkozó alvállalkozóinak. Azt már az új vállalkozásunk megalapításakor kijelentettem, hogy csak úgy veszek részt ebben, ha úgy csinálunk céget és szerzünk piacot, ha a legutolsó ember is be van jelentve, megfelelő bért kap, éhbérért és kényszerből nem dolgozunk. Ennél az ember többet ér. Enélkül hiába várjuk el, hogy a dolgozó ne fogadjon el valamit a fizetése kiegészítéseként.A tapasztalatok szerint – tisztelet a kivételnek -, de a legtöbben arra kényszerülnek, hogy a fizetés mellett csináljanak még egy kis pluszpénzt.
– Mindez igaz a magánbiztonsági szakma egészére?
– Annyira igaz, hogy néhány ember tartja kézben az egész piacot, miközben a munkahelyek megszerzéséért éles harc folyik. Élő példát is mondhatok: itt nem messze, az irodámtól két sarokra két őrző-védő csapat szó szerint az utcán ment egymásnak, éppen csak fegyvert nem rántottak.
– A biztonsági piacot ma uraló cégek vezetői Önnek valamikor kollegái lehettek, hiszen a legnagyobb vállalkozások vezetőinek többsége a közszférából lépett át a privát szektorba a rendszerváltás környékén. Igaz ez, hogy a régi nagyok harca folyik?
– Szó szerint így van. Ezek a körülmények pedig szinte értelmetlenné teszi azt, hogy embereket képezzen ki valaki a saját pénzén, ha utána nincs normális munkalehetőség, ami van, az is csak éhbérért. Nonszensz, hogy egy munkát 400 forintos órabérért vállaljon el valaki.
– A biztonságpiaci képzés Ön szerint megfelelő?
– A magánnyomozói képzéssel találkoztam testközelből, én is tartottam néhány előadást. A képzés színvonala, az oktatási forma azonban távolról sem felel meg az alapvető követelményeknek. A leendő magánnyomozók mondhatni semmit nem tanulnak. Van elmélet oktatás, amit ráhúznak a jogi és egyéb ismeretekre, de emellett rendkívül fontosnak tartom a szakmai képzés bevezetését. Hasonlóan, ahogy az ipari iskolában történt: tizenkét óra elmélet mellett kötelező volt nyolc óra gyakorlat is. Meg kellene mutatni a tanulóknak, hogyan kell egy helyszínt biztosítani, mit kell ilyenkor csinálni, hogy kell egy nyomot – lábnyomot, eszköznyomot – felkutatni, hogyan kell rögzíteni. Ezeket hiányolom, ilyen tapasztalatokat az iskolákban, tanfolyamokon most nem tanítják.
– A magánnyomozói piac legnagyobb szereplői – felteszem – ezt mind a gyakorlatban tanulták meg…
– Én inkább azt mondanám, hogy ezeknek az embereknek komoly rendőri múltja van. Ezt a szakmát ugyanis három vagy hat hónap alatt, heti néhány órában nem lehet megtanulni. Azt is sokszor elmondom tévékben, rádiókban, hogy a rendőrségnél ugyanez a helyzet. Az utcáról felvesznek embereket a főiskolára, három-négy év múlva kijön egy hadnagy az iskolából. Olyan ez mint egy ház, amit elvisz egy kisebb szél is, mert nincsenek igazi alapjai. Nyugaton a rendőrök a közrendvédelmi feladatokkal kezdenek, végigjárják a szamárlétrát.
– Ön is az utcán kezdte a pályát…
– Sőt, először objektumőrként kezdtem, aztán voltam járőr, majd körzeti megbízott. Ez nagyon sok tanulással, gyakorlati tapasztalattal és képzéssel járt. A mostani fiatalok gyakorlatilag a számítógéptől várják a megoldást. De nem Amerikában vagyunk, hogy komoly háttérbázist jelentene az informatika. Ettől néhány évtizeddel még el vagyunk maradva, a magyar valóság nem egy James Bond-film. Igazuk van azoknak, akik a képzés jelentőségét hangsúlyozzák, de a képzés minőségét, taktikáját kellene erőteljesen javítani. Egy mankót adni az embereknek, mert nem az iskolában, hanem a bőrükön fogják megtanulni a szakmát. Amikor az első igazoltatást csináltam, forgattam a kezemben a személyi igazolványt és azt sem tudtam, hogy merre vagyok arccal. Az alapfokú képzésben nincs gyakorlati útmutató. Az első kihallgatás is hasonló eset, mert a főiskolán nem mutatják meg, hogyan kell megszerkeszteni egy kihallgatást, felépíteni egy jegyzőkönyvet, ezért alapvető problémák merülnek fel egy-egy kihallgatás során.
– A magánnyomozói piac, illetve a megbízások jellege hogyan változott az elmúlt húsz évben? Továbbra is a férj-feleség viták adják a megbízások többségét?
– Az ügyek többsége valóban ilyen. Az általános féltékenységi ügyeknél mindig megkérdezem az ügyfelet, hogy megéri-e pénzt kiadni azért, amit egyébként is tud. Ha ilyen szintre jut egy házas ember, akkor már tényekről beszélünk. A megfigyelés pedig legalább három napig tart – ébredéstől lefekvésig. Ilyenkor elkészül 1000-1200 felvétel, azért, hogy a megbízó lássa, tényleg ott vagyunk minden percben. Ezekből nagyjából tíz-húsz használható. Az esetek 90 százalékában megbukik a célszemély, már csak azért is, mert a megbízó már akkor tisztában van egy helyzettel, amikor eljön hozzánk, csak önmagának sem meri bevallani ezt. Mindig felteszem azt a kérdést is: ez tényleg kell-e neki? Három nap múlva ugyanis látni fogom az embert, hogy összemegy, mint akiből kiszívták a vért, ha megnézi a felvételeket. És még fizetett is érte… Egy figyelést ráadásul sok ember végez, ha gépkocsis figyelésről van szó, akkor egy időben minimum négy ember kell.
– Vannak olyan ügyek, amik ilyen megbízásnak indulnak, de végül átkerülnek a rendőrség hatáskörébe?
– Igen, elég gyakran van ilyen esetünk. Büntetőfeljelentés lesz a vége.
– Véletlenül akadnak ilyen esetekre?
– Nem, ha szisztematikusan haladunk egy nyomozásban, ami általában nem három nap, inkább három hónap, ott előbb-utóbb belebotlunk valamibe. Ilyenkor megkérdezzük a megbízót, hogy mi a véleménye, ők pedig jobbára azt mondják, hogy menjen minden a maga útján…
– Van együttműködés a rendőrség és a magánbiztonsági szektor között?
– Véleményem szerint nincs. Már csak azért sem, mert a jelenlegi rendőri vezetés felfogása nincs szinkronban a fejlődéssel. Ők minket ellenségnek tekintenek, nem partnernek. Egy magasrangú rendőri vezető a beosztottjai előtt egyszer úgy nyilatkozott, hogy „bűnöző rendőrökkel” nem kooperálunk. Az ugyanis, aki már nincs a testületnél, bűnöző rendőr. Annak ellenére sincs együttműködés, hogy sokszor több információval rendelkezünk konkrét ügyekben, mint a testület.
– Mert egy rendőrnek nem mondanak el annyit?
– Pontosan. De emellett mögöttünk van 20-30 év rendőri tapasztalat is, tele operatív kapcsolattal. Ez pedig nagyon hiányzik a rendőrségnél, mert a szakma operatív oldalát már elfelejtették. Igazából a szakmai féltékenység működik. Azt szoktam mondani a kollegáimnak, hogy jobban kell dolgoznunk a „királyi” rendőrségnél, mert mi sokkal jobbak vagyunk, tudjuk, hogy mit akarunk, nem irányít minket senki és az a célunk, hogy a feladatokat megoldjuk.
– Várható-e minőségi javulás a rendőrségen belül? Megoldást jelenthet-e a körzeti megbízottak számának növelése?
– Nem ismerem részletesen a kormányzati programot, azt viszont nem tartom rossz ötletnek, hogy minden faluba körzeti megbízottat neveznek ki. Amióta ugyanis a technika világát éljük, a rendőr nem találkozik az állampolgárral. Nem sokkal azután, hogy 1971 februárjában felszereltem, kikerültem az utcára, akkoriban volt kapcsolat a testület és az emberek között. Még gyalogosan és kerékpárral jártunk a terepen, találkoztunk az emberekkel. Most a rendőr beül az autóba és végighajt az utcán. Ha a rendőr beszélget az emberekkel, akkor folyamatosan kap információkat. Amikor körzeti megbízottként dolgoztam, a felderítésünk száz százalékos volt. Ha Kerepesre jött egy idegen, arról azonnal tudtunk, mégpedig azért, mert a napi 8-10 órás szolgálat alatt legalább egyszer végigmentem a területen. Emellett rengeteg olyan kapcsolatot tudtunk így építeni, amelyekre minden esetben lehet számítani az információszerzés szempontjából. Ha nem is mindig a teljes igazságot mondták el, legalább egy mankót adtak a rendőrök közébe egy-egy ügyben. Ma viszont ez hiányzik.
– Sok megerősített információ még nincs a testület jövőjét illetően, a rendőri jelenlét erősítését már megkezdte a kormányzat. De ez önmagában nem elég akkor például, ha a szervezett bűnözésről beszélünk.
– A budapesti rendőrfőkapitány nemrégiben közölte, hogy az állomány átlagéletkora 28-30 év. Ez önmagában nagyon jó, de ez az állomány nagyon tapasztalatlan. Ahhoz, hogy valaki rendőr legyen – akár közbiztonsági területen -, legalább öt évet el kell tölteni a szakmában. Mert ez egy szakma, ha tetszik, ha nem. Nincsenek a testületnél olyan idős rendőrök, akiktől a fiatalok átvehetnék a szakmai fogásokat, mert ezeket egyik iskolában sem oktatják. Nem a fiatal rendőröknek rovom fel azt, hogy a számítógépben már az ügy felvételekor ott van a megszüntető határozat és csak idő kérdése, hogy mikor csatolja a dossziéhoz. Ezeknek a fiataloknak nincs sikerélményük sem, amikor harminc-negyven üggyel a nyakukban csak arra várnak, hogy mikor zárhatnak le egy esetet. Ebben a szakmában pedig, ha nincs sikerélmény, akkor nem ér az egész egy fabatkát sem. Én hobbi rendőr voltam, ahogy ma is hobbiból dolgozom a szakmában, igaz, napi tíz-tizenkét órát. De van sikerélményem és ez is viszi tovább az ügyeket.
– Az állomány, akárcsak a testület vezetői szintjén is paradigmaváltásra lenne szükség?
– De bocsásson meg, kikből? Vak vezeti a világtalant. Szakmailag rátermett emberek természetesen vannak a rendőrségnél, de nem annyian, amennyi vezetőre szükség lenne. Ma nem a rátermett emberek, hanem a „csókosok” vezetik a rendőrséget.
– A rendőrség jelenleg meg tudja tartani a szakembereit?
– Nem.
– Ön fiatal rendőrként is hasonlókat tapasztalt?
– Nekünk még volt kitől tanulni. Emellett nem is kerülhettem rögtön bűnügyi állományba, miután felszereltem. A szamárlétrát végig kellett járni, meg kellett tanulni a szakmai alapjait. Már azelőtt számtalan tanfolyamot kellett elvégezni, hogy akkoriban valaki a főiskolára kerülhessen. Ma az utcáról egyenesen a főiskolára mennek a fiatalok.
– A rendőrség és a magánbiztonsági szakma gyakorlati kapcsolatát milyennek látja ma?
– Az együttműködésre a világon szinte mindenütt akad példa, csak Magyarországon nem.
– Mi kellene ahhoz, hogy a volt rendőröket ne tekintsék „bűnöző rendőrnek”?
– A jelenlegi rendőri vezetést kell megtisztíani a szakmailag alkalmatlan vezetőktől. Ezek az emberek sokkal inkább elkötelezettek az alvilág felé, mint a magánbiztonsági vállalkozások.
– A szakmai tapasztalatait gyakran kell alkalmaznia önmaga védelméért?
– Az elmúlt évtizedekben megszámolni sem tudom, hányszor próbáltak megfigyelni. Ezek viszont nagyjából tíz perc alatt ki tudom szúrni. Amikor eljárás folyt ellenem, megtudtam, hogy az aktámban az szerepelt, hogy „sem emberi, sem technikai úton nem megfigyelhető”. A mai napig, akármikor beülök a kocsimba, gurulok egy kicsit, hogy megnézzem, ki gurul még velem. De emellett persze sokat áldoztam a technikai megoldásokra is.
– A pályafutása során milyen esetek nyújtották Önnek a legnagyobb sikerélményt?
– Máig a legnagyobb esetemnek azt tartom, hogy egy felderítésem nyomán a rendőrség történetének a legnagyobb ellenőrzött szállítmányát az én ellenőrzésem mellett vittünk el Törökországból Spanyolországba 1994-ben. Arról az esetről azóta is beszélnek a rendőrségnél. Egy kábítószer-ügyben nyomoztunk Magyarországon, itthon az egyik megyei parancsnoksággal együttműködve több személyt is őrizetbe vettünk. Magyarország tranzitország volt egy több mint 250 kilogrammos heroin-szállítmányban, az ügy mellett hat ember bűnösségét is tudtuk bizonyítani, ahogy viszont azt is, hogy másfél tonna kábítószert szállítottak pár év alatt Törökországból Németországba és Spanyolországba. A bizonyításhoz beszerveztük az egyik szállítót, aki Törökországból elvitt Spanyolországba 50 kilogramm heroint úgy, hogy mi kísértük, az átadás-átvételt Madridban videokamerán is rögzítettük, a tranzakció után fél órával elfogtuk a vevőt, aki egyébként egy több országban körözött bérgyilkos volt. De volt olyan eset is, hogy Magyarországról egy másik európai országba terroristáknak fegyvereket csempésztek. Az ottani rendőrség erről tudott, de az illetékesek előtt ők mindezt tagadták. Mi viszont egy harmadik ország rendőrségének és titkosszolgálatának a közreműködésével eljutottunk a csempészek raktárához és egy teherautónyi fegyvert, illetve robbanóanyagot foglaltak le valahol Európában. Előfordult olyan is, hogy Svédországban megfogtak egy kábítószer-kereskedőt, de nem tudták bizonyítani. A svéd rendőrség a konzulátuson keresztül megkereste a magyar rendőrséget, hogy tudunk-e segíteni. Jelentkeztem, hogy ha állják a költségeimet, akkor szívesen kimegyek, majd nem csak ezt az ügyet, hanem még három másikat is megoldottam kint.
– A cigánygyilkosságok kapcsán Ön több helyen is úgy nyilatkozott, ha ma a rendőrségnek nincsenek meg az alapvető feltételei sem hasonló beépülésre, mint amilyeneket az imént említett.
– Szerintem a rendőrségnél kihalt az operatív munka, holott a világ legnagyobb rendőrségei erre alapozzák a tevékenységüket. Igaz, az operatív munka – amellett, hogy vannak buktatói -, a hírszerzésnek az alapja. A gyilkosságok kapcsán is, ha meglettek volna az informátori kapcsolatok, mondjuk a cigányság körében, mint régen, akkor sokkal hamarabb lehetett volna előrejutni az ügyben.
– Ilyen informátori hálózat nélkül lehet érdemi eredményeket produkálni a szervezett bűnözéssel szemben?
– Csak operatív munkával lehet a szervezeteket megfogni, anélkül ugyanis nincs nyomás, hogy kiderüljenek ügyek.
– Informátorokat egyébként lehetne találni?
– Igen, de érdekeltté kellene őket tenni. A pártállamban ez persze máshogy ment, mert akkoriban terhelő alapon bárkit beszervezhettek informátornak. Ők ilyen feltételek mellett nem is mondták el a teljes igazságot, sokan saját zsebre is játszottak. Persze vádalkut ma is lehet kötni, de egy informátor beszervezése az egyik legnehezebb műfaj. Az olajügyekben például hónapokig tanulmányoztuk a „csapatot”, mire kiválasztottuk, hogy kit lehet informátorként beszervezni. A rendőrség ma a fehérgalléros bűnözéssel szemben nincs a csúcson.
– Márpedig az elmúlt években a gazdasági bűncselekmények során az ügyszám csökkent, viszont jócskán megnőttek az elkövetési értékek, volumenek.
– Jó példa erre a Kulcsár-ügy: milliárdos balhékat kell csinálni ahhoz, megszünjön egy ügy. De emlékszünk még Princz Gábor ügyére is…
– Az Ön neve hány titkosított ügyben szerepel?
– Ezt nem mondhatom meg. Nagyon sokban.
– Összesen ezeket hány évre titkosították?
– Nagyon sok, bőven száz fölött. De ezekben az ügyekben csak azt titkosították, hogy velem szemben mennyi törvénysértést követtek el.
Forrás: biztonságpiac.hu
Fotó: Kalmár Tibor
igazza pappa ,egyet értek a véleményével .