Kábítószer vagy dizájner drog? – I. rész

Hazánkban az utóbbi hónapokban ismét fellángolt a társadalmi vita a kábítószerek, az új kábítószernek ugyan nem minősülő, ámde hasonló hatású szerek forgalmazásával, fogyasztásával kapcsolatban. Az elmúlt időszakban sorra nyíltak, és az idei év januárjától pánikszerűen zártak be a különféle – eddig kábítószernek nem minősülő – pszichoaktív anyagokat forgalmazó üzletek, shopok. Az eseményeket kísérő hírdömpingnek köszönhetően úgy tűnik, hogy a lakosság nagyobb része egyáltalán nincs tisztában a kábítószerekkel kapcsolatos legalapvetőbb információkkal sem, holott különösen a szülőknek, pedagógusoknak, bűnmegelőzéssel foglalkozó civil szervezeteknek, polgárőr egyesületeknek nem ártana alapos ismeretekkel rendelkezniük. Cikkünkben bemutatjuk, közreadjuk a legfontosabb információkat, mindazt, amit drogügyben feltétlenül tudni kell.

Drogtörténelem

Kriminológiai vizsgálatok alapján a kábítószer, illetőleg illegális szerek használata már az 1970-es években elkezdődött hazánkban. Ez kezdetben főleg gyógyszerek vagy gyógyszerek és szeszes italok kombinációja, valamint különféle szerves oldószerek, ragasztók belégzéses fogyasztását jelentette.

Az 1980-as évektől az 1990-es évekig terjedő korszak egy átmeneti időszakként értékelhető, amikor Magyarország területén az úgynevezett „balkáni út” már áthaladt: ezen az útvonalon heroint szállítottak Nyugat-Európába, és ebből kisebb-nagyobb mennyiségek már magyar fogyasztókhoz kerültek. Az 1990-es évekre sajnálatosan az egyik legjellemzőbb kábítószer Magyarországon a heroin lett, amely – a balkáni úton – jellemzően Afganisztánból, Törökország középső, illetve déli területeiről, Románián, illetve Jugoszlávián át került be az országba. A heroinról közismert, hogy használata nagyon hamar függőséghez, mégpedig súlyos fizikai függőséghez vezet, és a fogyasztó alig, illetve csak komoly erőfeszítés, illetve intézményes segítséggel képes leszokni róla. Ráadásul ennek a szernek a használata jár a legnagyobb halálozási aránnyal is. A heroin mellett már ekkor is megjelentek a különféle amfetamin származékok és a kannabisz – ez utóbbi főként marihuána formájában. A 2000-es évektől a drogfogyasztási szokásokban „szerencsésnek” mondható fordulat állt be, mivel a heroin már nem a legjellemzőbb drog, ebből a szerből egyre kevesebbet foglaltak le az országban, azonban feltétlenül meg kell jegyezni, hogy heroint továbbra is nagy mennyiségben foglalnak le a román és szerb határszakaszon, nem beszélve az országon áthaladó szállítmányokról. Hazánkban a heroin fogyasztásban egyfajta stagnálását figyeltünk meg eddig, ez persze nem jelenti azt, hogy a közeljövőben nem robbanhat a „bomba”, azaz nem nőhet meg drasztikusan az ilyen szert választók aránya. Könnyű belátni, hogy hova vezetne egy ilyen folyamat, így a heroin esetében a bűnüldöző szervek kiemelt feladata a kínálatcsökkentés. A heroinnal kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a „partidrogokhoz”, illetve a marihuánához képest jóval magasabb a kiskereskedelmi vagy „fogyasztói” ára, így ez is hozzájárult a fogyasztási szokások átrendeződéséhez.

A balkáni út tehát a mai napig létezik, a heroint Magyarország területén legfőképpen „tranzitálják” a jelentős nyugat-európai (német, angol, francia, Benelux) felvevőpiacra. A balkáni úttal kapcsolatos helyzet már csak a schengeni csatlakozás miatt is fokozott figyelmet érdemel.

A 2000-es évek közepének, második felének a jellemző kábítószerei egyértelműen a kannabisz származékok, elsősorban a marihuána, valamint az amfetamin por, illetőleg ecstasy tabletta formájában. Jellemző kábítószerfajta még a kokain, azonban ennek fogyasztása ma még szűk körű, ami igen magas grammonkénti árából adódik. Persze az is igaz, hogy a kokain fogyasztása évről évre növekvő tendenciát mutat, ami magával hozta, hogy a feketepiaci ára egyre csökken.

Egy rendkívül veszélyes tendencia indult el 2008-tól, amely napjainkra tömegessé vált. A szervezett bűnözői csoportok, főleg távol-keleti bűnbandák megszerezték a szükséges szakismeretet, illetve az anyagi-technikai eszközöket ahhoz, hogy olyan szereket állítsanak elő, amelyek hatásukban megegyeznek a kábítószerekkel, azonban mégsem azok. Ezt úgy érték el, hogy a kábítószerek molekuláinak úgynevezett külső „láncain” kisebb módosításokat eszközöltek, amellyel a kémiai képlet megváltozott, azonban a hatás megmaradt, sőt több esetben felerősödött, illetve az egészségre veszélyesebb anyag jött létre.

Mi a kábítószer, és miért kell büntetni, aki ilyen anyaggal „visszaél”

Kábítószerről egyrészt kriminalisztikai, másrészt pedig büntetőjogi értelemben beszélhetünk, ezek a fogalmak azonban csak részben fedik egymást.

Addiktológiai és pszichiátriai értelemben a pszichoaktív szerek csoportjába sorolhatók mindazon anyagok, amelyek a szervezet, elsősorban a központi idegrendszer működését befolyásolják. A kellemes érzet ismételt átélése utáni vágyakozás a fogyasztó gondolatvilágát annyira képes megváltoztatni, hogy ennek eredményeként az élvezetkeltő anyag központi szerephez jut benne, azaz pszichikai függőség alakul ki. A pszichoaktív szerek egy kisebb részére az is jellemző, hogy a pszichikai függőség mellett fizikai függőség is kifejlődik: szer hiányában markáns elvonási tünetek (remegés, hidegrázás, hasmenés, fájdalomérzet) gyötrik a fogyasztót. A pszichoaktív szerek egyik nagy csoportját alkotják a jogilag kábítószernek minősülő anyagok, amelyeket a későbbiekben még részletesen tárgyalunk. A jogilag kábítószernek minősülő anyagoknál nem a hatásban van különbség, hanem abban, hogy bizonyos kivételektől eltekintve – például orvosi alkalmazás – a velük való foglalatosságokat a törvény tiltja.

Azt, hogy bűnügyi, kriminalisztikai szempontból mi a kábítószer, döntően nemzetközi egyezmények határozzák meg, illetve ugyanezen nemzetközi egyezmények „kötelezik” az abban részes tagállamokat, hogy az egyezmények jegyzékeiben meghatározott anyagokat kábítószernek kell tekinteni, és a szándékos elkövetés esetén büntetendő cselekménynek kell nyilvánítani a kábítószereknek a termesztését, előállítását, gyártását, kivonását, készítését, tartását, felajánlását, értékesítésre történő felkínálását, forgalmazását, megvásárlását, eladását, szállítását – bármilyen szállítási feltételekkel kerüljön is rá sor -, a vele végzett közvetítői tevékenységet, feladását, tranzitszállítását, fuvarozását, behozatalát és kivitelét és minden egyéb olyan tevékenységet, ami a Fél megítélése szerint ellentétben állhat az Egyezmény rendelkezéseivel, valamint azokat, amelyek e súlyos bűncselekményeknek megfelelő szankciókat, nevezetesen szabadságvesztést vagy más szabadságelvonással járó joghátrányt vonnak maguk után.

Ezen rendelkezésektől függetlenül azokban az esetekben, amikor a bűncselekményeket kábítószer-élvezők követik el, a Felek úgy is rendelkezhetnek, hogy az elítélés vagy büntetés helyett, vagy amellett a bűncselekmény elkövetőjével szemben egyéb intézkedéseket foganatosítanak, például kezelést, nevelést, utógondozást, illetve rehabilitációt rendelnek el, vagy előmozdítják az illetőnek a társadalomba való újbóli beilleszkedését.

A fentieket az 1961. március 30-án New Yorkban aláírt Egységes Kábítószer Egyezmény mondja ki. 1971. február 21-én Bécsben – szintén az ENSZ keretében – elfogadták az úgynevezett pszichotróp egyezmény. E két egyezmény jegyzékei határozzák meg elsősorban a kábítószereket.

A fentieken túl minden ENSZ és Európai Unió tagállamnak joga, az unió esetében pedig kötelezettsége is fenntartani egy úgynevezett „tagállami” listát, amelyben a tagállam valamely anyagot attól függetlenül kábítószernek nyilváníthat, hogy az szerepel az előbbi két ENSZ jegyzék bármelyikén. Ez EU estében erre azért van szükség, mivel a Bizottság, illetve a Tanács bizonyos feltételekkel egyes anyagokat az EU területén „kábítószerré nyilváníthat”, ezzel az összes tagállamra kötelezettséget teremtve, hogy azt az európai kábítószer lista híján a nemzeti listájára tegyen fel. Ilyen, EU által kábítószernek minősített anyag például a mefedron. Hazánkban kábítószer, bizonyos európai országokban nem például a ketamin.

A heroin útja

Érdemes kicsit közelebbről megvizsgálni az egyes kábítószerek „történetét”, mivel ezek által jobban láthatóvá válik az a folyamat, amely ezen anyagokkal, jobban mondva ezen anyagokkal visszaélőkkel szembeni nemzetközi összefogáshoz vezetett.

A hazai bűnügyi helyzet, illetőleg a kábítószerpiac bemutatását megkönnyítik azok a 2008 kora őszi, sajnálatos heroin-túladagolás következtében bekövetkezett halálesetek, amelyekkel a sajtó is rengeteget foglalkozott abban az időben. Ezek az események felhívták a figyelmet arra, hogy a kábítószer-problémára az eddigieknél nagyobb figyelmet kell fordítani, és a helyzet kezelésében az egész társadalomnak, a családoknak, a civil szervezeteknek, illetőleg az állami szerveknek együttműködve kell fellépniük. A kialakult helyzetben sok felmérés, statisztikai kimutatás készült, ezek alapján a hazai kábítószerpiac és fogyasztási szokások jól érzékeltethetőek.

A kábítószer-csempészéssel, illetve elosztással foglalkozó bűnszervezetekről elmondható, hogy tevékenységük nem áll meg az országhatárnál, ma már nincs, jobban mondva nem tud működni olyan csoport, amely ne rendelkezne külföldi kapcsolattal. A hazai bűnszervezetek multinacionálissá váltak. Megállapítható a szervezett elkövetési forma esetében az is, hogy azokban a vezető, irányító szerepeket rendszerint nem magyar anyanyelvű személyek látják el.

Ez különösen jellemző a nagybani heroin-kereskedelem piacát uraló tisztán idegen ajkú – főleg közel-keleti és balkáni származású – személyek irányította bűnszervezetekre. A bűnözői csoportok irányítói már nem, vagy csak ritkán, kivételes esetekben vesznek közvetlenül részt a bűncselekmények elkövetésében. A korábban illegálisan megszerzett jövedelmüket legális vagy legálisnak látszó tevékenységekbe fektetik, a szürkegazdaságba helyezik át. Közvetlenül nem adnak utasítást a bűncselekmények végrehajtására, több lépcsőn keresztül valósul meg az irányítás. A csúcsvezetők legfeljebb az anyagi bázist biztosítják az extraprofit elérése érdekében.

A kábítószer előállítása, csempészete és értékesítése a szervezett bűnözés tipikus terepe. Ez persze nem mindig volt így, ugyanis ahhoz, hogy bűnözésről, különösen nemzetközi méretű szervezett bűnözésről beszéljünk, arra volt szükség, hogy a kábítószerek előállításával és kereskedelmével szemben nemzetközi egyezmények szülessenek.

Az első világméretű kábítószer-egyezmény megszületésének előzménye a két úgynevezett ópiumháború és az USA befolyásának megerősödése volt a nemzetközi „színpadon”.

A nyomozó hatóságok tapasztalatai szerint elsősorban a hazánkon áthúzódó úgynevezett balkán útvonalhoz kötődő heroincsempészés és az ehhez kapcsolódó – visszaszorulóban lévő – belföldi terjesztés mutatja a „klasszikus szervezett bűnözés” jegyeit. A bűnügyi területen tevékenykedő, meghatározó szerepet betöltő elkövetői kör etnikai, családi és vérségi alapon szerveződik. Tevékenységüket hosszú évek alatt kialakult és rögzült munkamegosztás, konspiráció jellemzi. Hozzájuk kapcsolódnak a balkán útvonalon elhelyezkedő országok állampolgáraiból kikerülő segítő, támogató, szállító, az elkövetés logisztikai feltételeit biztosító személyek. A balkáni útvonalon hazánkba áramló heroin kisebb része jut csak el a hazai, évek óta folyamatosan stagnáló fogyasztói réteghez. A termelő országokból a heroin Törökországba kerül, onnan jut el a balkáni útvonalon tevékenykedő csempészhálózatok révén Nyugat-Európába, valamint a hazai, jellemzően Budapest központú terjesztői hálózatokhoz. A fenti bűnügyi területen tevékenykedő szervett bűnözői csoportok kapcsolódást mutatnak egyes külföldi szélsőséges csoportokkal, terrorszervezetekkel. Az utóbbi két év tapasztalata, hogy a balkán útvonalon tevékenykedő elsősorban heroincsempészéshez kötődő elkövetői körök részt vesznek szintetikus kábítószerek csempészetében, terjesztésében és előállításában is.

A balkáni úton hazánkba, illetve a Magyarországon keresztül Nyugat-Európába áramló heroint, mint az a képen látható, Afganisztánban állítják elő. Sajnálatosnak nevezhető, de az afgán „gazdaságnak” a legfontosabb (persze a szűk elit számára rendkívül jövedelmező) exportcikke a heroin. A lakosság igen széles rétegét látja el munkával, és európai mércével mérve meglehetősen nyomorúságos megélhetéssel ez az „iparág”. Az Afganisztánban uralkodó állapotokat ismerve nemigen lehet abban reménykedni, hogy az ottani áldatlan állapotok akár csak középtávon megoldódnának, és ezáltal a balkáni utat fenntartó csempészeknek új beszerzési forrást kellene keresniük.

A világ másik nagy heroin-előállítója az úgynevezett arany háromszög. Az arany háromszög kialakulásában nagy szerepük volt az Ázsiát gyarmatosító európai hatalmaknak, illetőleg az 1880-as években lezajlott úgynevezett ópiumháborúknak. E háborúk és az azok következtében megkötött ópium egyezmény az előzménye a jelenlegi ENSZ egyezményeknek is.

Az ópium háborúk és az első nemzetközi „kábítószer-egyezmény”

Az 1600-ban megalakult Kelet-Indiai Társaság egyre nagyobb hatalmat szerzett Angliában. A kezdetben kereskedelmi társaság, amely kezdeti célja a gyarmatbirodalom és annak lakosságának kizsákmányolása volt fokozatosan politikai és katonai befolyást szerzett. A Társaság az egyenlőtlen kereskedelmet a XVII. században Kínával is megkezdte. A Kínával folytatott kétoldalú áruforgalom eleinte komoly kínai aktívumot mutatott. Amikor az angolok tudomására jutott, hogy a portugál kereskedelmi társaságok saját gyarmatukon keresztül jó áron adnak el Kínában ópiumot, 1773-ban a Kelet-Indiai Társaság is megkezdte a Kínába irányuló ópiumexportot, mai szóhasználattal, és némi iróniával azt is mondhatnánk, hogy a történelem első drogdílerei „fehérgalléros” üzletemberek, angol lordok voltak. Az ópiumot ekkor Indiában termelték és állították elő. Az angolok ezzel a módszerrel akarták megvetni a lábukat Kínában, Kína ugyanis megpróbált elzárkózni. Indiában így megkezdődött a jó minőségű ópium termelése. A kereskedelem hamarosan rendkívül sikeressé vált, az egyik legismertebb márka a „Benares” ebben az időben olyan fogalom volt, mint ma bármely élelmiszert vagy élvezeti cikket előállító vállalat logója. A hatalmas behozatal következtében robbant az ópiumbomba, és soha nem látott terjedése kezdődött Kína-szerte, ahol azt ugyan korábban is ismerték, de elterjedése nem volt jelentős. Korábban ugyanis az ópium meglehetősen drága luxuscikknek számított Kínában, azonban hála az angol főrendeknek, az olcsó, dömpingszerűen beáramló kábítószer a társadalom egésze számára elérhetővé vált. Az ópium így vált luxuscikkből tömegcikké Kínában. A virágzó kereskedelem révén a Kelet-Indiai Társaság hatalmas pénzösszegekhez jutott, ez szemet szúrt a brit birodalom többi kereskedőjének is, ezért 1834-ben megszavazták a társaság ópium-monopóliumának eltörlését. Az ópium ezután elárasztotta Kínát, ennek nyilvánvalóan katasztrofális egészségügyi és gazdasági következményei miatt 1839 márciusában Kína betiltotta az ópiumimportot, és az ország területére becsempészett nagy mennyiségű kábítószert megsemmisítette.

Ennek következményeként néhány hónappal később kirobbant az első ópiumháború Anglia és Kína között. A háború Kína vereségével végződött, lezárását egy 1842. augusztus 29-én megkötött egyenlőtlen szerződés jelentette. A nanjingi egyezményben természetesen nem is utaltak az ópiumkereskedelemre, azonban Kínát 21 millió dollár jóvátétel fizetésére kötelezték, és öt kikötőjét meg kellett nyitnia a külföldi kereskedők előtt, azaz így az ópiumszállítás zöld utat kapott. A második ópiumháborúra 1856 és 1860 között került sor. A nagyhatalmak: Anglia és Franciaország, az USA és Oroszország támogatásával, kihasználták a császári kormányzat gyengeségeit, és 1856-ban kirobbantották a második ópiumháborút, amely a korábbinál is megalázóbb, 1860-as pekingi egyezmény aláírásához vezetett. Ez, többek között, Tiencsin kikötőjének a szabad kereskedelem számára történő megnyitására, továbbá nagy összegű hadisarc megfizetésére kötelezte Kínát, és ennek maradéktalan teljesítéséig az intervenciós erők megszállva tartották Tiencsint és további két kikötővárost. Ezzel immár katonai erővel is biztosították a szabad ópium kereskedelmet. Az ópiumháborúk következtében Kína kénytelen volt szuverenitásának jelentős részéről lemondani a külföldi hatalmak javára. A kereskedelem tovább folytatódott, egyes ópiumkereskedők tetemes vagyonra tettek szert. Anglia haszna az ópiumkereskedelemből rövidesen évi több millió font sterling lett.

Egyes indokínai országok az állami bevételük nagy részét az ópiumkereskedelemből nyerték. A környező országok is kihasználták az ópium nyújtotta lehetőségeket, ahol nem termelték azt, ott óriási adóval sújtották a kereskedelmet, máshol a feldolgozás révén tettek szert hatalmas pénzösszegekre. Nem véletlen tehát, hogy korábban az úgynevezett „arany háromszög” országai voltak a legnagyobb heroin-előállítók.

A mai heroin termelés

Az ópium- illetve heroin termelés egyik központja ma is az arany háromszög. Ez a terület Burma, Laosz és Thaiföld közös határán fekszik, égbe nyúló hegyek, úttalan őserdők között. Az itteni viszonyok is sokban hasonlítanak az Afganisztánira, gyakorlatilag nincs közrend, a hatalom félkatonai jellegű bűnszervezetek kezében van.

Az ópiumtermesztés, illetve heroin előállítás másik globális központja – és itt állítják elő a világ heroinfogyasztásának alapját adó mák 80 százalékát – Afganisztán és Pakisztán, amelyet régebben Arany Félhold néven emlegettek. Sajnálatosnak nevezhető, de az afgán „gazdaságnak” a legfontosabb (persze a szűk elit számára rendkívül jövedelmező) exportcikke a heroin. A lakosság igen széles rétegét látja el munkával, és európai mércével mérve meglehetősen nyomorúságos megélhetéssel ez az „iparág”. Az Afganisztánban uralkodó állapotokat ismerve nemigen lehet abban reménykedni, hogy azok akár csak középtávon megoldódnának, és ezáltal a balkáni utat fenntartó csempészeknek új beszerzési forrást kellene keresniük. Nem mellékes, hogy Afganisztánban egyes adatok szerint egy hektárnyi máktermésért 12 ezer, ugyanennyi búzáért viszont csupán 300 dollár bevételre tehetnek szert a termelők.

Az első kábítószer-kereskedelmet szabályozó nemzetközi szerződést, az úgynevezett ópiumegyezményt 1912. január 23-án Hágában fogadták el. Az egyezmény célja volt, hogy az ópiummal, a morfiummal, a kokainnal, valamint az ezen anyagokból készült vagy előállított oly szerekkel való visszaéléseket, amelyek hasonló visszaélésekre adnak vagy adhatnak alkalmat, fokozatosan elnyomják. Az egyezmény tehát még korántsem tiltotta meg a kábítószer-kereskedelmet.

A globális tiltást nemzetközi szinten végül csak az ENSZ keretében kötött, fent említett két egyezmény hozta meg.

A kokain

A XIX. század végén és a XX. század elején a kokain termelése, árusítása és fogyasztása világszerte törvényesnek számított. Rendszeresen fogyasztott kokaint többek között Sigmund Freud, aki 1884-es „Über Coca” című cikkében írt a kokain áldásos hatásáról: „Pár perccel a kokain elfogyasztása után az ember bizonyos derűt és könnyűséget tapasztal. Furcsa bizsergő érzés fut végig a szájon és szájpadláson, majd melegség ömlik el ugyanezeken a területeken, ha valaki hideg vizet iszik ilyenkor, a szája meleg marad, a torkában viszont érzi a hideget.”

Ez idő tájt több olyan terméket is legálisan árultak, amelyek kokaint tartalmaztak, az egyik legnépszerűbb egy kokain és bor keverékét tartalmazó ital, a Vin Mariani volt, ezt a korzikai Angelo Mariani fejlesztette ki 1883-ban. A Vin Marianit több korabeli híresség is fogyasztotta, többek között Viktória királynő, XIII. Alfonz spanyol király és William McKinley amerikai elnök, Anatol France, Henrik Ibsen, Émilé Zola, Jules Verne és Alexander Dumas.

Érdekes, hogy a kokain betiltására nem tudományos és közegészségügyi (bár természetesen az egészségre rendkívül káros anyag), hanem alapvetően politikai, rasszista megfontolásokból került sor. A XIX. század végén Amerikában felerősödött a puritán mozgalom, amelyet „józansági mozgalom” elnevezéssel illettek, céljuk az alkohol és a drogok teljes törvényi tiltásának elérése volt. Mai szemmel érdekes, hogy a kokainellenes érvek nagy része rasszista volt, a fehér középosztály aggodalmát tükrözte a polgárháború után felszabadított afro-amerikaiak lassú emancipációjával kapcsolatban. A déli fehér társadalom körében népszerű, ám teljesen valótlan legendák keringtek, miszerint „a kokain elfeledteti az afro-amerikaiakkal, hogy hol a helyük a társadalmi ranglétrán”. Számos történet keringett színes bőrűekről, akik ámokfutásuk közben rendőröket ölnek és fehér asszonyokat erőszakolnak meg. Ezek a történetek persze egyáltalán nem voltak igazak. A hatásukra azonban mi sem jellemzőbb, mint hogy a New York-i rendőrség a 32-es kaliberű szolgálati lőfegyverről áttért a 38-as kaliberűre, azon tudományosnak éppen nem nevezhető, rendkívül ostoba tézis alapján, hogy a „kokain-őrült négert” nem lehet „megölni” a kisebb kaliberű fegyverrel.

Itt gyorsan meg kell jegyezni, hogy mind a kokain, mind a lőfegyver hatása sem korra, sem nemre, sem bőrszínre nincs tekintettel, mivel ma már szerencsére tudjuk, hogy ember és ember között természetesen a bőr színe alapján különbségek nincsenek.

Az egyes amerikai államok már a XIX. század végén is hoztak kokainellenes törvényeket, a rekreációs célú fogyasztás szövetségi szintű betiltására az első világháborúban került sor (1914, Harrison Act). Amerika nem elégedett meg a kokain országos szintű tilalmával, hanem diplomáciai kampányt folytattak a nemzetközi szintű tiltásért. Ezen erőfeszítést csak a II. világháború után koronázta siker, amikor az ENSZ korábban ismertetett egyezményei megszülettek. Eddigre ugyanis az USA a világ első számú szuperhatalmává vált. A kokaintilalom bevezetése – akárcsak a szesztilalom – rövid ideig hatékonynak bizonyult Amerikában, a kokain eltűnt a legális piacról, használata drasztikusan csökkent. A kokainfogyasztás azonban 1970-es években látványos növekedésnek indult, és a 80-as években rekord méreteket döntött. Az amerikai kormány egyre szigorúbb intézkedésekkel és törvényekkel reagált, mindhiába. A kokain elérhetősége egyre nőtt, fogyasztói ára pedig csökkent.

Sajnálatosnak nevezhető, de tény, hogy a kokain fogyasztása a drogtilalom előtt a legritkábban történt a mai módon (por alakban felszippantva, vagy crack formájában). A termékek többsége alacsony koncentrációban tartalmazta a szert, így az rászokás, függőség kockázata is kisebb volt, mint napjainkban. A tilalom bevezetésével aztán eltűntek az alacsony hatóanyag-tartalmú legális termékek, helyüket a könnyebben csempészhető és elrejthető, ám jóval veszélyesebb por vette át. Hasonló folyamat játszódott le az alkoholtilalom bevezetése után, amikor a sör és bor helyét átvették a magas alkoholtartalmú égetett szeszek. Az ópium betiltása után például a fogyasztók a szívható ópiumról tömegesen tértek át az intravénás heroin fogyasztására. Egyes kutatók ezt a jelenséget a „drogtilalom vastörvényének” nevezik. Ezt egyébként alátámasztotta az 1980-as évek crack-hulláma. A crack tulajdonképpen nem más, mint kristályosított kokain, mely olcsóbb, és nagyobb a koncentrációja a hagyományos kokainnál, így a függőség kialakulásának kockázata is nagyobb. A cracket pipából szívják, ez tovább növeli az ártalmakat. A crack szerencsére sosem vált olyan népszerűvé, mint a hagyományos kokain.

A fenti tények ismertetése természetesen nem jelenti azt, hogy e cikk szerzője bármilyen módon is egyetértene, esetleg támogatná a drogok liberalizálását. Ugyanis hazánkban az úgynevezett dizájner drog probléma éppen arra hívta fel a figyelmet, hogy a „legális”, vagy más szóval módosított kábítószerek megjelenése 2008-tól fokozatosan, de szinte teljesen eltüntette az illegális (listás) drogokat az utcáról. E jelenséggel együtt a dizájner drog fogyasztása tömegessé vált. Jó példája ennek a mefedron, amely anyag 2011. január 1-ig legális, azaz dizájner drog volt, azonban a kábítószerré nyilvánítással egy időben szinte eltűnt az utcáról. A másik példa a 2012-es dizájner drog szabályozás (amelyről később szó lesz) amely 2012. márciusától eltüntette Magyarországról az ilyen anyagokat árusító shopokat és internetes oldalakat.

A kokaint, mint az a képen látható, Dél-Amerikában állítják elő, Columbiában, Peruban illetőleg Bolíviában. A legjelentősebb elállító Columbia. Itt a kokain-előállítás két központja Cali és Medellin. Ezekről a területekről is nagyjából az mondható el, mint az aranyháromszögről: az államhatalom nem igazán érvényesül, az irányítás bűnszervezetek kezében van, illetve az itt élő emberek a kokaintermelésből tartják fenn magukat. Úgy tűnik, hogy a kábítószer-termelés visszaszorítása csak valódi, szoros globális összefogással lehetséges, ami azonban még várat magára. Fontos tudni, hogy a nagy európai bűnszervezetek, elsősorban is a Cosa Nostra évek óta kísérleteket folytat egyes közép-afrikai országokban – az ottani kormányok tudtával, beleegyezésével és nem ritkán támogatásával – a kokacserje termesztésére. Ezen országok éghajlata hasonló az említett három országéhoz. Ha a kísérlet sikerrel jár (és sajnos erre utaló adatok már vannak), megkezdődhet a kokain afrikai nagybani előállítása, amely egyértelmű következménye lesz, hogy a jelenleginél közelebbről, lényegesen kisebb kockázattal, sokkal olcsóbban áramolhat Európába, így hazánkba is a kokain.

A marihuána

Mint az a hírekből közismert 2009-től hazánkban eddig példátlan cannabis növényültetvényeket számoltak fel. Csak szemléltetésképpen: az addigi legnagyobb ültetvények pár száz, illetve ezres nagyságrendű növényegyedhez képest ezek egyenként jóval meghaladják azokat, összességében több tízezer növényegyed számot jelentenek.

Ezeket a – nevezzük így – „birtokokat” minden esetben távol-keleti, főleg vietnami származású személyek alakították ki, illetve tartották fenn, bérelt családi házakban. Elsősorban olyan kiadó ingatlanokat kerestek, amelyek tulajdonosai tartósan külföldön élnek, így minimálisra csökkenthették a lebukás veszélyét. A 2008-2009-es években ilyen családi házakban kialakított ültetvényeket találtak több európai országban is, például Norvégiában, Hollandiában, Németországban, Csehországban, Spanyolországban. A közös pont, hogy ezek mindegyike távol-keleti, főleg vietnami származású személyekhez, azaz pontosabban vietnami bűnszervezethez vagy bűnszervezetekhez köthetőek.

A vietnamiak részvétele a kábítószer-csempészetben illetőleg terjesztésben eddig sem volt ismeretlen sem hazánkban, sem pedig Európában, példaként említhető itt a 2008-ban heroin-túladagolás következtében bekövetkezett halálesetekkel kapcsolatban a sajtóból is ismert vietnami származású elkövetőkből álló terjesztőhálózat.

A marihuána Európában, mint hazánkban is, a legnagyobb mennyiségben terjesztett kábítószer, ezáltal hatalmas, alig-alig megbecsülhető hasznot hoz az előállító és terjesztő bűnszervezetek számára. Ez a haszon forintban kifejezve Európában évente meghaladja hazánk költségvetésének bevételi főösszegét.

Véleményem szerint eddig a társadalom illetve civil szervezetek a fogyasztó oldaláról nézve hajlamosnak látszottak a kannabisz-problémát nem kellően komolyan venni, arra, mint „könnyű” drogra, fiatalkori botlásra tekinteni. Meglehet, a fogyasztót nézve, jogvédőknek ez így is tűnhet, de kábítószerrel foglalkozó nyomozóként, ismerve a szervezett bűnözést, a multinacionális bűnszervezetek gazdasági, illetve fegyveres erejét és érdekérvényesítő módszereit, valamint képességét, ezt az oldalt is látni kell, kellene. Ezért a marihuána a kialakult helyzetre tekintettel megérdemli, hogy röviden foglalkozzunk vele.

A legfontosabb tény, mint arról már szó volt, a marihuána hazánkban a legnagyobb mennyiségben fogyasztott kábítószer. Az is lényeges, hogy a heroin-exporttól, illetve tranzittól eltérően, amelyet döntően balkáni bűnszervezetek tartanak kézben, itt nem tapasztalható még egy, az egész kereskedelmet kézben tartó szervezet. A vietnamiak megjelenését követően azonban e tekintetben kétségek körvonalazódnak, mivel az általuk előállított mennyiség, nem beszélve a termelésbe már eddig is befektetett euró milliókról, a feketepiac átrendeződésére, esetleg jövőben újra felosztására engednek következtetni.

Marihuána-történelem

A kannabisz a legrégebben használt illegális drogok közé tartozik, és jelenlegi becslések szerint legalább, mintegy 500 millió – 1 milliárdan használják világszerte, általában cigaretta formájában. A marihuána több pszichoaktív anyagot tartalmaz, melyek közül a legjelentősebb az 1-delta-9-tetrahidrocannabinol, amely vegyület a legnagyobb mértékben felelős a kiváltott hatásokért. A marihuána hatásai elsősorban a központi idegrendszer és a keringési rendszer területén jelentkeznek.

2008-ban kínai kutatók, egy, az ország északnyugati részén található sírban megtalálták a világ legrégibb marihuána-készletét. A Hszincsiangban fellelt vadkender 2700 éves, és azt bizonyíthatóan pszichoaktív hatása miatt termeszthették, nem pedig ruházkodási céllal – számoltak be róla a kutatók a Journal of Experimental Botany című szakfolyóiratban. A 789 gramm szárított kannabiszt egy világos hajú, fehér bőrű férfi mellett találták meg, aki az északnyugat-kínai gusi kultúra sámánja lehetett.

A marihuána használatának nyomai az ókorba nyúlnak vissza: az ókori Egyiptomtól Hérodotoszig sok helyen hivatkoznak a kenderre. Ennek azonban egész mostanáig nem volt nyoma, és ez az első lelet, amelyet szakértők is megvizsgáltak. A kutatók a kannabiszon a radiokarbonos kormeghatározás mellett genetikai vizsgálatokat is végeztek, illetve a magok közül 100-ból új növényt is próbáltak hajtatni, ez utóbbi azonban nem sikerült. Az viszont kiderült, hogy a marihuánában nagyon magas volt a THC tartalom, annak pontos arányát azonban a minták kora miatt nem lehetett megállapítani. Szintén nem lehetett megállapítani, hogy a szert milyen módon használták, hiszen a sírban semmilyen ehhez szükséges pipát vagy segédeszközt nem találtak. (A későbbi kérdésekre tekintettel arról e cikk szerzőjének nincs információja, hogy mi történt a 2700 éves marihuánával.)

Bár a hasis az arabok által már ismert volt a korabeli Európában, azonban sokáig nem jelentett igazi konkurenciát az ópium számára.

Napóleon katonái 1798-ban Egyiptomban szembesültek azzal, hogy az őslakosok körében rendkívül elterjedt volt – és ebben az országban jelenleg is az – a hasis szívása. Bár Napóleon megtiltotta katonáinak a hasis fogyasztását, ennek ellenére a franciák magukkal vitték azt, és 1843-ban Párizsban megalakult a „hasisevők” első európai klubja, a Le Club des Hachichins. A francia katonák tehát Egyiptomban a piramisok kövébe vésve hagyták nevüket, és Európába pedig behozták a marihuánát, így mindkét kontinensen büszkeségre okot nemm adó nyomot hagytak az utókor számára.

Az új szert Angliában főleg „orvosi célokra” kezdték el alkalmazni, például az 1890-es években Viktória királynőt is kezelték kannabisszal.

A leginkább érintett Törökország és Egyiptom kérésére azonban megkezdődött a szigorítás, és a növény 1925-ben a genfi egyezmény veszélyes kábítószerei közé is bekerült. Az USA-ban a kannabiszt az 1840-es évektől Európához hasonlóan gyógyászati célokra használták, míg a hasist „perzsa patikákban” árulták.

Az 1910-es mexikói forradalom hozta meg az első komolyabb változást, amikor az onnan beáramló emigránsok magukkal hozták a „marihuána” szívás, a kannabisz „fogyasztás” kultuszát. Hamar megindult a propaganda a bevándorlók és azok bűnös szokásai ellen, így az általuk előszeretettel szívott marihuána a legborzalmasabb bűnök szimbóluma lett. Látható, hogy az USA-ban a marihuána elleni fellépés egyik oka szintén alapvetően rasszista személet volt.

Az 1929-33-as gazdasági világválság fokozta a mexikói bevándorlókkal kapcsolatos félelmeket, így a drogpánik is erősödött. Ennek következtében indultak meg az első valódi tudományos vizsgálatok a marihuána hatásával kapcsolatban. Nem meglepő, hogy gyorsan bizonyíthatóvá vált, hogy a marihuána-fogyasztás erőszakhoz, bűnözéshez és más szociális devianciákhoz vezet. Tehát attól függetlenül, hogy a kábítószerekkel szembeni fellépés sokszor rasszista szemléleten alapult, az emberre, az egészségre és az egész társadalomra való rendkívül veszélyes hatásuk tudományosan bizonyított. 1931-re 29 állam tiltotta be a drogot, és lépett fel az azt használók ellen, majd 1937-ben szövetségi szinten is betiltották a szer használatát.

Szemléltetés képen, a 2004-es évben évente világszerte 1471 tonna kannabiszsgyantát és 6189 tonna kannabisznövényt foglaltak le. A gyanta nagyobb része (74 százalék) Nyugat- és Közép-Európában, illetve Délnyugat-Ázsiában és a Közel- és Közép-Keleten (19 százalék) került elő, míg a növényeket elsősorban Észak-Amerikában (54 százalék) és Afrikában (31 százalék) foglalták le. A legnagyobb gyantatermelő Marokkó, de nem hanyagolható el Pakisztán és Afganisztán sem. Becslések szerint az éves kannabiszgyanta-termelés 7400 tonna. Az Európai Unióban 275 ezer alkalommal foglaltak le kannabiszgyantát, összesen 1087 tonnát. A legtöbb lefoglalásról továbbra is Spanyolország számolt be (amely a lefoglalások feléért, a mennyiség háromnegyedéért felelt), utána Franciaország és az Egyesült Királyság következett. A növényi kannabisztermést évente negyvenezer tonnánál is többre becsülik. Az unióban 130 ezer alkalommal összesen 71 tonna marihuánát foglaltak le, a legtöbb rajtaütés az Egyesült Királyságban történt. A lefoglalások száma 1999 óta kitartóan emelkedett, de a lefoglalt mennyiségek 2001 óta csökkentek. Az EU-ban 12 800 esetben bukkantak kannabiszültetvényre, a rajtaütések során 22 millió tövet, kilenc és fél tonna növényt találtak. Sajnálatos, de a marihuána fogyasztás Európában és az egész Földön évről-évre emelkedő tendenciát mutat.

Cikkünk második részében áttekintjük, mik is azok a dizájner drogok, milyen drogszabályozási technikákat alkalmaznak az EU-tagállamok, illetve milyen szabályozási kísérletek történtek az európai közösségben.

Szerző: Gratzer Gábor
Forrás: Biztonságpiac.hu