Európa a II. világháború óta nem találkozott olyan, a fejlettebb országok többségét mélyen érintő problémával, mint a migránsválság, más szóval a menekülthullám. A milliókat útnak indító népvándorlás részesei azonban más-más céllal indultak Európába. Korinek Lászlóval, aki egyetemi tanárként, akadémikusként, a Magyar Rendészettudományi Társaság elnökeként több mint negyven éve foglalkozik a biztonság különböző aspektusaival, a jelenség valódi okainak feltárására és az abból eredő feladataink megértésére tettünk kísérletet.
– A probléma megértéséhez, a megfelelő hozzáálláshoz mindenképpen pontosan kell definiálni, hogy menekültválságról, migrációs hullámról vagy valami másról van szó?
– Úgy vélem, a föld népességének többsége legalább egyszer kimozdult szülőhelyéről, vagy ha nem, akkor is tömegtájékoztató eszközökön keresztül meggyőződhetett arról, hogy a lakóhelyénél vannak különb pontok is a világon, ahol jobb az élet minősége. Nem lehet tagadni, hogy ennek az értesülésnek van hívó ereje. Mindez kivált a fiatalabb emberekre és a férfiakra hat erősebben. Elég, ha felidézzük a 2015. augusztus–szeptember körüli emlékeinket, például a Keleti pályaudvar előtti Baross térről. Az ott látott személyek többsége érzésem szerint migráns volt, akik egy jobb világ reményében kerekedtek fel. Nem vitatva ugyanakkor, hogy jócskán lehettek közöttük olyanok, akik az életüket mentendő, kényszerből hagyták ott szülőföldjüket, mert inkább a menekülést választották, mint a halált. Ők a menekültek.
– Hogyan érthetjük meg mindezt mi, akik most viszonylagos nyugalomban, békében élünk Európa közepén?
– Azt hiszem, a magyarok többsége élete során került már olyan döntés elé, hogy elmenjen egy jobb világ ígéretével, vagy maradjon, és itt teremtsen egy jobb világot. 1989–1990-ben, amikor megnyíltak a határok, virtuálisan mindenki egy ilyen döntés előtt állt. Azt reméltük, hogy pár éven belül ugyanaz a jobb világ jön ide Magyarországra, mint amit a füstölgő Ikarus buszokról leszállva a Mariahilfer Strassén megismertünk. Nem ez történt, a szállongó hírek szerint honfitársaink közül minden huszadik már elhagyta az országot. Sajnos éppen azok, akiknek életkoruk, képzettségük miatt volt esélyük egy gazdaságilag fejlettebb országba beilleszkedni. Tehát a felvetett kérdésre csak összetett válasz adható, hiszen mi magunk is kárvallottjai vagyunk egy elszívó hatásnak, ugyanakkor hazánk egy ennél globálisabb migránshullámnak az átmenő országa. Hogy egyértelművé tegyem az álláspontomat: ismereteim szerint száz alatt van azoknak a migránsoknak vagy menekülteknek a száma, akik Magyarországon kívántak letelepedni.
– Ehhez kapcsolódóan minden országnak vannak feladatai, de kérdés, hogy határvédelmi, belbiztonsági vagy humanitárius szempontok szerint célszerű megközelíteni a feladatokat?
– Erre a kérdésre – folytatva előző gondolatmenetemet – az a válasz adható, hogy a világon még sehol sem dolgoztak ki tökéletes „találati pontosságú” elkülönítést arra nézve, hogy kit tekintünk menekültnek és kit migránsnak. Az elméleti válasz az, hogy a menekültet megilleti a genfi vagy a dublini egyezményben leírt minden jog, a migránst pedig egy-egy ország gazdasági tehetőssége és szuverenitása keretei között lehet befogadni vagy elutasítani. Minden ország eldönti, hogy mennyit áldoz határvédelemre, határrendészetre, és mennyit a menekülteket segélyező politikára. Világosabban fogalmazva: azt a menekültügyi politikát nem tudom jó szívvel támogatni, amely naponta húsz személlyel szemben indítja el csak a menekültügyi eljárást, míg a határ túlsó oldalán a téli hidegben kisgyermekes családok sátorban várják, hogy Magyarországon egyszerűen csak átutazzanak. És itt vissza kell térnünk az egyik alapkérdéshez, a menekültek és migránsok precíz elkülönítéséhez, ami rövid idő alatt nem végezhető el teljes pontossággal. Ezeket az eljárásokat a kiinduló államokban vagy azok közvetlen szomszédságában lenne kívánatos elvégezni. Mivel ez nehezen valósítható meg, a magyar hatóságok kényszerhelyzetben vannak, de ezt a problémát valójában a nemzetközi diplomáciának kellene kezelnie. Mégis úgy érzem, hogy a hazám többet is tehetne. Lehetne nagyvonalúbb, például azoknak a már a magyar területen tartózkodó migránsoknak vagy menekülteknek az esetében, akik például a körmendi sátrakban várják sorsuk jobbra fordulását, vagy a biztonsági határzár előtt déli határainknál, de már magyar területen várakoznak mindenféle higiéniai támogatás nélkül. Úgy vélem, hogy az Európai Unió és köztük Magyarország is méltó kell, hogy maradjon azokhoz a humanitárius elveihez, amelyek a II. világháború után már bizonyították morális magasabbrendűségüket. Minden bizonnyal nem a teljes izoláció a jövő útja, és osztom Ferenc pápa ezzel kapcsolatos intelmeit.
(G.L.)
(Cikkünk nyomtatásban 2017 februárjában jelent meg a Biztonságpiac Évkönyvben. A -szerk- megj.)
——————————————–
