Farek: „az őrzés-védelem a szegények szakmája lett”

A minimális rezsióradíj miatt sok vagyonőr veszítheti el a munkáját, a piacnak ugyanakkor szüksége is van a tisztulásra – vélekedett a Biztonságpiac.hu-nak adott interjúban Farkas István „Farek”, a Lurdy Ház biztonsági vezetője. Farek a vagyonőri piacon kategorizált képesítési rendszert vezetne be, de emellett kalandos életútjáról és ázsiai terveiről is beszélt lapunknak.

– Hosszú ideje az Ön cége látja el a Lurdy Ház biztonsági szolgálatát, az elmúlt években pedig már látványosan javult a komplexumban a közbiztonság. Minek tudható be mindez?
– A Lurdy Ház vezetése tíz évvel ezelőtt szavazott nekünk bizalmat, amit úgy érzem sikerült megszolgálnunk és megőriznünk. A legtöbb vagyonvédelmi céggel szemben én nem azt a stratégiát követem, hogy a lehető legnagyobb számban szerezzünk megbízásokat. Inkább kevesebb munkát vállalok el, de azt igyekszem a lehető legmagasabb színvonalon elvégezni. A Lurdy Ház biztonságának javulása annak a szisztematikus és konzekvens munkaszervezésnek köszönhető, amit a vezetőség kidolgozott és megkövetel. Elengedhetetlen volt, hogy a Lurdy Ház jelenlegi vezetése partner legyen ebben. Ma már biztonságtechnikával is foglalkozunk, vagyis ha a megrendelői igény mutatkozik például egy kamerahálózat telepítésére, bővítésére, akkor a saját embereink végzik ezt a munkát.

– A Farek Team Security Bt.-t viszont már évekkel a Lurdy-megbízás előtt bejegyezték. Kezdetben mivel foglalkozott a társaság?
– Én testnevelés-biológia szakos tanár vagyok, a karrierem is innen indult. A suliban péntekenként diszkót rendeztek, és engem mint „tesitanárt” felkértek, hogy legyek ezeknek a buliknak a „biztonsági főnöke”. Ez olyan jól működött, hogy nem sokkal később már másik iskolákba, majd ballagásokra, művelődési házakba is hívtak. Mivel mindenhova már nem tudtam személyesen elmenni, ezért a tanítványaimat küldtem el, idővel pedig már csak úgy kaptunk munkát, ha számlát adunk. Ez a helyzet hívta életre a céget. Vagyonvédelmi oktatással is foglalkoztunk, de igen hamar felismertük, hogy abból nem lehet megélni.

– Hogyan tett szert a kis csepeli oktató cég tulajdonosa ázsiai kapcsolatokra?
– Nagyjából harminc évig foglalkoztam küzdősporttal, ennek kapcsán sokfelé jártam a világban. Egyszer Thaiföldön voltam és egy kedves ismerősöm meghívott magához Kambodzsába. Itt derült ki nem sokkal ezután, hogy ő a kambodzsai sportminiszter helyettese. Azt tudni kell Kambodzsáról, hogy az országban a vörös khmerek után az értelmiségi réteg lényegében megszűnt létezni, csak a háború után kezdett az értelmiség visszaszivárogni az országba, olyan emberek, akik például Magyarországon tanultak vasútmérnöknek. Egyértelmű persze az is, hogy Kambodzsában ezekből a képzett emberekből lesznek a vezetők – az én kapcsolatom is így adódott.

– Az talán harcművész körökön kívül is ismert lehet, hogy egy saját önvédelmi rendszer kifejlesztése is fűződik az Ön nevéhez…
– Én 14 éves korom óta foglalkozom küzdősportokkal, amit megtanultam, az viszont utcai helyzetekben nem adott „életszerű” megoldásokat. Abban az időben, amikor az Ösztönös Mozgás Harcművészetét elkezdtem kidolgozni, egy pincében laktam és ott is edzettem. Egy ismerősömmel gyakorlás közben jöttem rá például az egyik alapelvre: a „támadás elhárítása azonnali visszatámadással” hatékonyságára, a klasszikus „védekezés-támadás-védekezés” felállással szemben. A harcművészeti ágakban, stílusokban nincs annyi formagyakorlat, és azoknak annyi eleme, ahány szituáció előfordulhat az utcán. Az  emberek képzése során ugyanúgy építjük fel a mozgás elemeit, ahogy a gyerekeknek szavakat tanítunk – előbb a betűket tanítjuk meg, azokból később szavak lesznek és így tovább. Éppen ezért, az Ösztönös Mozgás rendszerében mindenki egyénileg építkezhet, végső soron külön egyénisége lehet a stílusának és nem lesz előre kiismerhető semmilyen támadó számára.

Az Ösztönös Mozgás Harcművészetével Farek új stílust alapított, fokozatot azonban nem adott magának. Amikor a Svédországban élő Nagy Sándor kyokushin mester, valamint szövetségének képviselői előtt bemutatta az új stílust, a szövetségbe való felvétel után a 6. dan fokozatot adományozták Fareknak.

– Hogyan alakult a karrierje a küzdősportokban?
– Ez a történet korábbra nyúlik vissza: nyolcan voltunk testvérek, én pedig 14 éves koromban eljöttem otthonról. Abban az évben karácsonykor már egy tetőn aludtam egy szellőző mellett, mert ott áramlott ki a fűtésből meleg. Esett a hó, és hallgattam lentről felszűrődő karácsonyi éneket. Nagyon nehéz volt, de eldöntöttem, hogy nem adom fel. Úgy éreztem többre vagyok hivatott, minthogy az utcán éljek. Ezután egy pincében éltem, úgy, hogy egy hónapban egy hetet dolgoztam, a többi időt edzéssel töltöttem. Közel harminc évig edzettem, úgy például, hogy egy évre felmentem egy hegyre egyedül, kilométerekre a legközelebbi lakott településtől. Voltam Németországban egy edzőtáborban, ahol megpróbáltam teljesíteni egy százemberes küzdelmet (százan egy ellen – a szerk.), próbálkoztam Guinness rekordokkal. Versenyeztem Bangkokban, Patayán, Thaiföld több részén, Vietnamban, Laoszban. Innen kerültem el Kambodzsába. Részt vettem kétszer is, Thay-Kambodzsai határvidéken történt fegyveres konfliktusban. Harcoltam azokért az emberekért, akik befogadtak, barátjuknak, testvérüknek tekintettek.  Ma úgy érem, hogy a küzdősportokban, a harcban, az én szintemhez mérten minden elértem.

– Mi a Kambodzsa iránti vonzalmának a gyökere?
– Tudni kell az országról, hogy nagy része el van aknásítva. Rengeteg gyerek van utcán, nagyon sok a szegény ember. Amikor kikerültem Kambodzsába, volt egy élményem, ami az egész életemet megváltoztatta: egy gyerek a karjaim közt halt meg azért, mert későn kapott enni. Láttam, ahogy beüvegesedik a szeme… Hozzáteszem, már korábban is éreztem, hogy eljött az életemben az a pont, amikor dönteni kell: sportolok tovább, vagy megélek. Ha sportolok, akkor maradok a szemétledobóban meg a pincében. Vagy nekiállok dolgozni. Ekkor kezdtem Kambodzsában speciális munkákat vállalni. Ma már a cégemmel halászati területekre vigyázunk, és mivel helyieket alkalmazok, így nem kell adót sem fizetni. Mégis úgy éreztem, hogy nem viszem ki az összes pénzt az országból, valamibe vissza akartam forgatni. Végül vettem egy házat, befogadtam egy 6-8 gyerekes családot, és  azért fizetek nekik, hogy neveljék azokat a gyerekeket, akiket az utcáról befogadunk. Így jött létre az első árvaházam. Mivel az őrzés-védelemben, személyvédelemben elég sikeres lettem, az ott keletkezett bevétel nagy részéből az árvaházakat finanszírozom. Most már van olyan „gyerekem”, aki időközben felnőtt, saját árvaházat nyitott, és a nemzeti sportot, a kamboxot oktatja. Ezzel tulajdonképpen a kör bezárult, mi gondoskodunk a gyerekekről, ők pedig a nemzeti sportot adják tovább.

– Mikor nyitotta ezt az árvaházat, illetve hány ilyen létesítménye van már?
– Kambodzsában most már hat árvaházam van, de szeretnék még annyit nyitni, amennyi az erőmből kitelik, és biztonságosan el tudok tartani. Nagyjából hét évvel ezelőtt nyílt meg az első. A gyors fejlődés annak köszönhető, hogy rengeteg pénzt fektettünk be, és a helyi vezetők megbíznak bennünk.

– Milyen dimenziók jellemzik a kambodzsai őrző-védő vállalkozását?
– Nagyjából hatvan területet őriz a cég, dolgozunk Vietnam, Laosz és Thaiföld határvidékén, valamint Kambodzsa nagyobb részén jelen vagyunk.

– Sikerült valamit a magyarországi őrzés-védelmi ismeretekből átemelni az ázsiai környezetbe?
– A feladataink között lenne az egyenruha bevezetése, a protokoll megismertetése, formába önteni az egész munkát. Úgy képzeljék el, hogy hiába fejlődik gyorsan az ország, ipara, infrastruktúrája lényegében nincs. Az embereknek alig van lehetősége munkát szerezni, az átlagfizetések pedig 50-100 dollár között vannak. Emellett Kambodzsában mindenkinek legalább három fegyvere van. Egy nála, egy otthon, egy meg eldugva a rizsföldön. Az ország nagyon sokat tesz ez ellen, ha valaki például leadja a fegyverét, akkor földet kap. Ezt művelni még nem tudja, mert az egész ország tele van aknával, a földeket aknamentesíteni kell. Az országban a fegyvertartást semmilyen törvény nem szabályozza. A turista eközben szinte szent, mivel az ország javarészt a turizmusból él, senki nem mer az utazókhoz nyúlni.

– Abban a régióban Ön a nemzetközi testőrszövetség, az IBSSA dél-kelet-ázsiai koordinátora lett.
– Popper György urat, a szövetség elnökét már régóta ismerem, mivel évekkel ezelőtt megkerestem a saját harcművészeti stílusom kapcsán. A tervem a régióban az, hogy szeretnék Kambodzsában elsőként egy kifejezetten szegény embereknek épülő kórházat létrehozni. Civilként én már ehhez kevés vagyok, egy olyan szervezetnek, mint az IBSSA, sokkal több lehetősége van. A szövetség is támogatja ezt az ötletet, az utóbbi időben számtalan képzésen voltam, amely segíthet ezeknek a céloknak az elérésében.

– Visszatérve a magyarországi magánbiztonságra: hogyan látja az őrzés-védelmi piac telítettségéből fakadó kihívásokat?
– Magyarországon a biztonsági őrök 90 százaléka kényszerűségből választotta ezt a munkát: vagy nem tud elhelyezkedni a szakmájában, vagy nincs egyáltalán semmilyen képzettsége, de beszélhetünk a nyugdíjasokról vagy a rokkantakról is. Éppen ezért, ez a szegények szakmája. Ezzel persze felhígult a biztonsági piac, és a megbízási díjak is nyomottak.

– A közbeszerzéseknél bevezetett minimális rezsióradíj Ön szerint javíthat ezen a helyzeten valamelyest?
– A rezsióradíjjal kapcsolatban csak egyetlen megjegyzés: rengeteg ember el fogja veszíteni a munkáját. A piacon persze megtalálhatják a kiskapukat és a biztonsági őrt majd portásnak hívják, így nem kell majd ezt a minimális óradíjat alkalmazni.

– Mi lehet erre a megoldás Ön szerint?
– Azok, akik megszerzik a vagyonőr igazolványt, egy alapképesítést szereztek, amellyel például telephelyet őrizhetnek. Ezen felül kategóriákat lehetne bevezetni, aki például továbbtanul, már a tevékenységek eggyel szélesebb körére szerezne jogot. A folyamatos képzés lenne a kulcs ahhoz, hogy valaki feljebb lépjen a ranglétrán, és azzal a munkáltató is tisztában lenne, hogy milyen kvalitású ember jelentkezik hozzá egy adott munkakörre. Az egyes kategóriák sávosan emelkedő fizetési kategóriát is jelenthetnek, aki többet akar keresni, az tanuljon. Teljesen más képességekre, tudásra, képzettségre van szüksége annak, aki telephelyet őriz, aki áruházi őrként dolgozik, és annak is, aki egy hotel biztonsági szolgálatát látja el. Kambodzsában az őrzés-védelmi kultúra bevezetése során azt is egyfajta küldetésnek tekintem, hogy már eleve a kategóriákon alapuló vagyonőri besorolás honosodjon meg.

– Hogyan normalizálódhatnak a magyarországi viszonyok a vagyonőri piacon?
– Jót tenne a szakmának, ha a jelenleginél jobban szűrnék az embereket. Érdemes a bevásárlóközpontokban, plázákban megnézni a vagyonőröket, szabad szemmel is jól látható, hogy többségüknek köze sincs ehhez a szakmához. Személy szerint a kategorizálásban hiszek, mert ezzel sokkal több embernek maradhatna meg a munkája, és a biztonsági őrnek tekintélye lehetne a jövőben. Ezt Magyarországon az alkalmazottaim továbbképzésével oldom meg. A Lurdy Ház ebben is partner, hiszen tanterem biztosításával, eszközökkel támogatják a munkámat. A biztonsági őröknek, heti egy alkalommal kötelezően részt kell venni a képzésen, ahol jogi és protokollt, nyelvismeretet, önvédelmet, konfliktus kezelést, testbeszédet, vészhelyzeti, és elsősegélyt, bombabiztonsági ismereteket és egyéb speciális ismereteket oktatunk.

Forrás: Biztonságpiac.hu
Szerző: Novák Csaba
Fotó: Dömötör Csaba