Nemrégiben ünnepelték a budapesti detektívtestület megalakulásának 125. évfordulóját. Anti Csaba László rendőr alezredes, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendészettudományi Kar Kriminalisztikai Tanszékének tanársegédje egy, a Rendőrség-történeti Múzeumban megrendezett kiállításhoz gyűjtött anyagot az Országos Széchényi Könyvtárban, amikor rálelt „A magyar detektív” című kiadványra, amelynek 1926-27-ben megjelent számai cikksorozat keretében foglalkoztak a monarchia idején sikeresen felderített bűnesetekkel.
Anti Csaba László elöljáróban elmondta, hogy nemrégiben ünnepelték a budapesti detektívtestület megalakulásának 125. évfordulóját. A Rendőrség-történeti Múzeumban megrendezett kiállításhoz gyűjtött anyagot az Országos Széchényi Könyvtárban, amikor „A magyar detektív” című kiadvány 1926-27-ben napvilágot látott számaiban rálelt arra a cikksorozatra, amely a Monarchia korszakának nagy visszhangot kiváltott, és a korabeli rendőri szervek által sikeresen felderített bűneseteivel foglalkozott.
Anti Csaba László a kutatás során a kiadvány esetleírásait igyekezett összevetni a bűnesetekkel egy időben megjelent sajtóhírekkel. Ennek során egyes esetekről (például a Papakosta ügyről) bőséges anyagot talált, más esetek vonatkozásában azonban kevesebb sikerrel járt, de – mint elmondta – a kutatás még nem ért véget. Az előadás egyik hozzászólója szerint a bulvársajtó olykor arányaiban eltorzítva adta vissza az események lényegét. A legmegbízhatóbbnak tekintett szakmai sajtó sem szolgált mindig a szakma szempontjából részletgazdag leírásokkal. Előadásában Anti Csaba a XIX. század végétől az I. világháború kitöréséig tartó időszak mintegy féltucatnyi detektívbravúrját idézte fel olyan érzékletességgel, mintha csak a közelmúlt szenzációiról lenne szó, s a jobb átélés érdekében igen gazdag kép- és dokumentációs anyagot is bemutatott.
Az elsőnek tárgyalt ügy egy köztiszteletben álló milánói bankpénztáros sikkasztási esete volt. Agostino Filiberti egy azóta is működő bankból tulajdonította el 1892-ben a bank pénzállományának szinte az egészét. A Pó-vidéki kereskedelmi vasútvonal költségeire elhelyezett több mint 3,5 millió arany líra akkori értékben több, mint 10 milliárd koronának felelt meg a Monarchiában. Az eset után szeretőjével együtt nyomban kámforrá vált sármos sikkasztónak sem az olasz, sem más külföldi nyomozóhatóság nem tudott nyomára akadni, jóllehet fényképes és igen részletes körözést adtak ki. A köröző levelet a forrás szerint a legapróbb balkáni falucskába is elküldték a hatóságok. 1894 tavaszán egy budapesti belvárosi fogadóban lettek figyelmesek egy bőkezűen költekező, a németet erős idegen akcentussal beszélő úrra a detektívek. Egy magyar detektív ezután szóba elegyedett egy ottani artistanővel, s kettejük jól hallható olasz nyelvű társalgása lépre csalta az idegent, aki megismerkedett az artistanővel, elárulva olasz mivoltát. Ezután a legendás Beck Károly nyomozó egy preparált kulcslyukon át a szomszédos szobából figyelni kezdte az ismeretlent, aki ugyan egy balesetben elvesztette a fél lábát, s parókával és szemüveggel maszkírozta el magát, mégis lebukott: ő volt Filiberti, akit fél Európa keresett, s végül a magyar detektívek horgára akadt – igaz, a mesés értékű lopott pénz nélkül.
Ugyancsak izgalmas és happy enddel záruló eset volt az akkori európai erkölcsöket súlyosan érintő pornográf irat-, fénykép- és műtárgyipar leleplezése. Az akkori közerkölcsökbe ütköző kereskedelem felgöngyölítésére Franciaországtól Bécsig és Berlinig hasztalanul tettek meg mindent a külhoni rendőrök. Ám a nyomozó szervek közötti nemzetközi adatcsere már akkor is működött, így a kör hamarosan Magyarországra szűkült. Ennek oka – többek között – az volt, hogy tőlünk keletre nem létezett olyan jó minőségű nyomda, mely a pornográf kiadványokat és képeket ilyen jó minőségben lett volna képes előállítani. Itthon sem volt könnyű dolga a detektíveknek, de végül a kapott információk helyes kiértékelése nyomra vezette őket. Pozsonyból jelentették ugyanis az ottani szervek, hogy meglepő mértékben fellendült az idegenforgalom a városban, a kor szépasszonyaié nemkülönben. Ezek gyorsan tűntek fel, majd ugyanolyan hirtelen távoztak. A nyomozók több nagy nyomdát és műtermet is hiába kutattak át. Ám a pozsonyi várhegy aljában sziklába vájt egyik nyomda mégiscsak gyanús lett. Fő profilja ennek a nyomdának hivatalosan az ima- és tankönyvek gyártása volt, megrendelői köre világméretű volt: Berlintől Isztambulon át Tokióig. A 13 hónapig tartó nyomozás vége felé a rendőrök látványosan kivonultak Pozsonyból a sikertelen házkutatás után, de ott hagytak két titkosrendőrt, akik nyomdai segédmunkásként beépülve leplezték le a titkos nyomdát és fotóműtermet a hegy gyomrában. 83 személy ellen indult kitoloncoltatási eljárás, és 21 szekér képet, könyvet szállítottak a bűnügyi múzeumba.
Némi diplomáciai vihart kavart a XX. század legelején a nagy kivándorlási hullámot meglovagoló Braun Marcus esete. A magyar származású egykori bádogosmestert már itthon is ismerték a rendőrök kisebb sikkasztások miatt. Az Egyesült Államokba távozott Braun megszervezte a Fiume kikötőjét megkerülő, kivándorlókat utaztató hálózatot. A bécsi udvarral ugyanis csak a Cunard Line hajótársaságnak (e társaság birtokában volt a Titanic utasait kimentő Carpathia is) volt megállapodása a kivándorlók szállítására a jól ellenőrizhető Fiuméből, másnak nem. Braun természetesen a maga anyagi hasznára küldte az Újvilágba a magyar szerencsevadászokat a vele kapcsolatban álló hajótársaságokkal. A számos európai kikötőből ellenőrzés nélkül Amerikába özönlő bevándorlók szokatlanul magas száma feltűnt a Monarchia washingtoni nagykövetségének is. Henkel-Müller gróf nagykövet vizsgálatba kezdett, hogy kiderítse, mi az oka annak, hogy a fiumei kikötő kapacitásához mérten rengeteg bevándorló lép az Egyesült Államok földjére. Itthon Rudnay főkapitány figyeltetni kezdte a Felvidék és más ipari vidékek kivándorlóit. Azonban az meglepetésként érte őket, hogy az 1901-ben megválasztott amerikai elnök, Theodor Roosevelt bizalmas embere áll a bűnszövetkezet mögött. Mikor Braunt a Hungária szállóban letartóztatták, rögtön diplomáciai botrányt igyekezett csapni a nyomozók ellen. Ám a kezdeti bonyodalmak után a magyar hatóságok bizonyítékai magát az amerikai elnököt is meggyőzték, így bár nagy sajtóvisszhangja volt az ügynek, Braun börtönbe került, s hosszú raboskodása után koldusbotra jutva halt meg.
Ugyancsak nagyvilági életstílusa buktatta le Kragujevics Spazót. A XIX. század végétől kezdve Berlinben két dolog okozott nagy gondot a rendőri szerveknek: a kártyabarlangok, illetve az abban az időben még megvetett, de már nagy számban előforduló homoszexualitás ellenőrzése. Német nyelvterületen kezdtek el nyomozni a rendőrök egy rejtélyes gyilkosságsorozat ügyében. A tettes ugyan egyelőre ismeretlen volt, de az elkövetés módja mindig ugyanaz volt: az áldozatokat megfojtották és kirabolták. 1901 januárjában a berlini mulatónegyed közelében lévő Oraniestraße sajtüzletének tulajdonosát holtan találták. A vékony zsinórral megfojtott, közismerten homoszexuális áldozat gyilkosának nem tudtak nyomára bukkanni, mert az érintettek – részben önvédelemből – nem voltak hajlandóak tanúvallomást tenni. Ugyanebben az időben egy „előkelő gavallér”, a bácskai nábob sarjának leírt joghallgató, Kragujevics Spazo mindig azután szórta a pénzt, amikor a német nyomozók által kutatott rejtélyes rablás- és gyilkosságsorozat újabb esete napvilágra került. A két dolgot szerencsésen kötötték össze a pesti rendőrök, és mind az indíték, mind az elkövetés módja esetében analógiát találtak egy bécsi gyilkossági kísérlet fiatal áldozatának ügyével. Engel volt az egyedüli, aki vallomást tett Kragujevics ellen. A délvidéki fiatalembert letartóztatták. A pesti gyűjtőfogházban tőle vett hajszál- és más szőrzetmintát Jeserich Pál törvényszéki vegyész vizsgálta, s ez alapján Koródy Béla detektív kétségkívül meggyőződött Kragujevics érintettségéről a berlini eset kapcsán is, ám végül csupán a bécsi kísérletért ítélték 12 évre.
Izgalmas kémügy kerekedett egy szerény „olasztanár” esetéből 1913 őszén. Az olaszt szlávos akcentussal beszélő, magát Brawura Nikolasnak nevező férfi többet költött, mint amennyit tanárként megkereshetett, és számos idegennel
találkozgatott. Barátja, Vetősi Béla nagy mulatozásokat rendezett, s főként katonatisztekkel tartott fenn bizalmas kapcsolatot. Mindez gyanússá tette kettejüket a rendőrök előtt, akik titkos megfigyelések során kezdtek el adatokat gyűjteni róluk. A házkutatás során leírások, igen sok orosz nyelvű dokumentum, valamint nagy számú „katonai szakmunka” is előkerült. Érdekessége az ügynek, hogy egy erre a célra kivett lakásból dr. Nagy Károly detektívfőnök személyesen figyelte a később kémnek bizonyuló Brawurát. Egy, a lakásból kilépő katonás tartású idegennél lefoglalt titkosírásos szövegeket nem sikerült megfejteni, az érintettek vallomást nem tettek, ráadásul egyikük már az I. világháború kitörése előtt az ilovai fegyházban tüdővészben elhunyt. Mégis nagy fegyvertény volt ez a magyar rendőrségnek, ugyanis a talált anyagokat elküldték Berlinbe, ahol ezek alapján lepleztek le a németek egy orosz kémszervezetet. A császári rendőrség ezek után köszönő táviratot küldött a magyar nyomozóknak.
Az esetek sorában utolsó, de évtizedekig köztudatban élő bűncselekmény a Papakosta-ügy. A balkáni kasszafúró bűnbanda tagjai 1893 és 1895 között mintegy 30, nagy értéket rejtő páncélszekrényt próbáltak feltörni Európa-szerte, az esetek zömében sikeresen. A kasszafúrók általában egy napot, vagy még annyit sem töltöttek az adott városban, majd eltűntek. Mindezt a jó munkamegosztás tette lehetővé. Kémeik előzetesen kifigyelték a megcélzott üzletet, álkulcsokat készítettek a bejutáshoz. A „mackós” csapat tagjai között sokféle szakértő volt. Eszköztáruk elképesztően gazdag volt, módszerük pedig alkalmazkodott a főleg Wertheim-típusú, 1 cm lemezvastagságú páncélszekrények felépítési sajátosságaihoz. A korábbi gyakorlattól eltérően nem napokig kísérleteztek a kasszafúrással, hanem az ismeretek birtokában néhány óra alatt sikerült rajta rést ütni, szétvágni és kiüríteni. Az egyik forrás szerint a nyomozókat ezúttal az vezette nyomra, hogy egy szórakozóhelyen két költekező, tört franciasággal beszélő (mondanivalójukba szláv és görög szavakat keverő) emberre lettek figyelmesek, akik elég sokat ittak már, s egyikük
véletlenül kiejtett egy köteg „patent kulcsot”, melyről a detektívek tudták, hogy Wertheim-szekrényekhez használatos. Az egyik férfit az Izabella utcáig, a másikat a Hungária szállóig követték. A házkutatás során a bőröndjeikben temérdek betörési eszközt találtak. Az elkövetőket letartóztatták, s bár 1896 tavaszán és nyarán többüknek sikerült megszöknie a börtönből (erről gúnyosan írtak a napilapok), de később valamennyien ismét rendőrkézre kerültek. Jellemző, hogy még a XX. század első negyedében is úgy írtak a lapok az újabb kasszafúrókról, hogy „Papakoszta utódai”.
Anti Csaba elmondta, a detektíveknek 1903-ig megnehezítette munkáját az is, hogy addig a büntetőeljárás alá vont személyek adatnyilvántartása nem volt összeköthető az újonnan nyomozati eljárás alá vont személyek adataival, mivel nem volt hatékony azonosítási módszer (fényképek, személyi adatok alapján azonosították a személyeket). Mivel a Bertillon-féle antropometria nálunk nem került bevezetésre, így a korábbi bűnelkövetők álnéven ismét „priusz-mentesen” folytathatták bűnös életvitelüket. Ugyanakkor dicséretes, hogy a nyomozók technikai eszköztára sok új dologgal gyarapodott. Hazánkban – két esztendei tanulmányozás után – 1904-ben már igazolhatóan működött a daktiloszkópia (ujjlenyomat vizsgálat) módszere, melyet Pekáry Ferenc, a későbbi budapesti rendőrfőkapitány helyettes javasolt angliai tanulmányútja után. A szisztematikus megfigyelési módok tekintetében nagyon is előremutatóak és invenciózusak voltak a korszak rendőrei. Pekáry mellett a rendőri sajtóiroda vezetője, Székely Vladimir, valamint Gregus Dániel rendőrtanácsos, báró Splényi Ödön rendőrtanácsos, Krecsányi Kálmán budapesti rendőrfőkapitány-helyettes, Szombatfalvy Albert budapesti detektívfőnök, illetve számos, alacsonyabb beosztásban dolgozó kollégájuk megérdemli, hogy nevüket felidézzék az utókor számára.
Forrás: Biztonságpiac.hu
Szerző: Matykó Károly
