Meccsre járni nem életveszélyes – állítja Szendrey Zsolt Szasza, rockzenész, a Ferencváros ceremóniamestere. Az egykori Sex Action, majd Action, jelenleg pedig a Zorall frontembere, úgy véli, hogy a zenei jogdíjak rendszere nem minden esetben szolgálja a zenészek érdekeit.
– Zenészként, egykori rádiósként sem idegen terep számodra, hogy van közönséged. Hogyan talált meg ez a szerep, hogy a Ferencváros ceremóniamestereként hangold a tömegeket a meccseken?
– Az FTC vezetésében már jó ideje tudták, hogy nagy Fradista vagyok, így kerestek meg azzal, hogy volna-e kedvem népszerűsíteni a klubot. Így amikor egy női kosármeccs szünetében Jova Leventével és Pölöskei Gáborral dobtunk kosárra, megkerestek azzal, hogy megüresedett a „speaker” poszt, mivel éppen embert keresnek.
– Hogyan sikerült beleélni magad ebbe az új szerepkörbe?
– Azonnal megtaláltam a hangot, az első meccsem után kaptam is egy büntetést az MLSZ-től. A mérkőzés előtt mondták, hogy baj lehet a hangosítással, mert még az 1974-es stadionépítéskor telepített technika van bent. Mondanom sem kell, kristálytisztán lehetett hallani mindent. Persze, az aki a televízióban kommentálja a mérkőzést, az minden gond nélkül bemondhatja a véleményét, én ott a helyszínen nem mondhatom be. Mindenesetre az első három meccsem után négyszer szerepeltem az újságban, a Nemzeti Sport pedig megírta, még az életben nem hallottak ilyet.
– Ezek szerint sikerült új színt vinned a „szpíker”-szerepbe.
– A Kispesttel játszottunk egyszer egy meccset, amin kikapott a Fradi. A meccs végén a kispestiek elkezdték énekelni a „Zúg-morog az egész város, kikapott a Ferencváros” kezdetű rigmus trágár verzióját, miközben hatezer Fradi-szurkoló állt velük szemben. Na, akkor elkezdtem énekelni én is, és becsatlakozott az egész Fradi-tábor. Miközben a csapat rosszul állt a bajnokságban, egy vesztes meccs után az emberek lehajtott fejjel mentek ki a stadionból, és ahogy meghallották a többi fradistát énekelni, megfordultak és visszajöttek. Egy vesztett meccs után leénekeltük a kispestieket, ennek még a sajtóban is visszhangja lett. Az éneklés azóta tradíció.
– Hogyan érzékeled a futball huliganizmus kérdését ma Magyarországon?
– Az is benne van a feladatkörömben, hogy visszacsábítsuk az embereket a meccsekre. Hiszen tudjuk, ha Fradiról volt szó és rangadó volt, akkor a mai napig tíz évvel ezelőtt készült vágóképeket használnak a médiariportokban: tudom, mert megismerem a barátaimat, azokból az időkből. A híradások másról sem szólnak, csak a balhéról, így az emberek nem mernek kijönni. Ezzel szemben komolyan jó, „éneklős” hangulat van egy meccsen, nem a bunyók jellemzők a stadionokra, ezeket a momentumokat csak a média szereti felkapni.
– Úgy hallottuk, hogy az egyik „kedvenc” témád a szerzői jogvédelem.
– Felháborítónak tartom a jelenlegi helyzetet.
– Miért?
– Ha a saját zenekaroddal csinálsz egy koncertet, a szerzői jogvédő a zenészeket húzza meg: be kell fizetni a bevételek után egy adott összeget, aminek aztán a hatvan százalékát visszaküldik. Ez teljesen érthetetlen, hiszen ha valaki más szerzeményét játsszuk, akkor a jogdíj-kérdés természetesen rendben van, így van ez a Zorallnál, de másik zenekaraim szempontjából ez egy érdekes pont, hogy azért fizetek, hogy eljátsszam a saját számaimat.
– Az internetes letöltések mennyiben nehezítik meg az életed zenészként?
– Nem kamuzok, én is szoktam letölteni, de hozzáteszem, ezt az egész dolgot csak egy valamire tartom jónak: az ember meghallgat valamit és el tudja dönteni, hogy tetszik-e neki a zene, a lemez. Ha tetszik valami, akkor megvásárolom a lemezt, mert ezzel dolgozott a zenekar, a lemezen vannak többletinformációk, képek, azért van igényesen megcsinálva, mert a zenészeknek komoly munkája fekszik benne. Az eredeti lemez más információt is közöl velem, mint önmagában csak a zenét. A letöltés manapság szinte kivédhetetlen. Ma már mindent le lehet tölteni, de a szabályozási oldalon, illetve a hivatalos online értékesítés területén még volna mit javítani. A torrentekkel, a törésekkel lényegében ma teljesen elszabadult az online tér, és ez nem csak a zenei tartalmakat, hanem a szoftvereket, programokat is érinti.
– Hogyan érint ez téged, illetve a zenekaraidat a gyakorlatban?
– Én úgy érzem, hogy ezért a helyzetért a kiadók is felelősek. Még 1990-ben, amikor megjelent az első Sex Action lemez, a saját kiadónk nem adott ki információt arról, hogy mennyi lemezünk fogyott, ezután elmentünk a lemezgyárba, ahol megmondták, de a kiadó továbbra sem adott infót. Akkoriban persze még a kazettahamisítás ment. Érdekes momentum volt az is, amikor a dorogi lemezgyárban például közölték velünk, hogy ezer darab lemezborítónk eltűnt. De visszatérve a letöltésekre, a kiadóknak kell azon dolgozni, hogy „másolás biztosak” legyenek a hanghordozók. Az egy másik kérdés, a világ olyan irányba mozdult el, hogy már szinte teljesen értelmetlen a hagyományos hanghordozókban gondolkodni. A szerzői jognak pedig azzal kellene foglalkoznia, hogy minimális áron meg lehessen vásárolni az új kiadványokat. Mindemellett emberközeli árakat kellene megállapítani: nemrég láttam egy lemezboltban a 2000-ben megjelent lemezünket 4500 forintért árulták. Ki fogja ezt megvenni?
– Egy ideális világban szerinted milyen költségeket kell fedeznie a zenei kiadványok árában foglalt jogdíjnak?
– Még a ’90-es években egy bizonyos royalty-ért megvásárolták a zenekar egy bizonyos lemezét, ami azt jelentette, hogy a szerződés aláírásakor már rögtön kapott pénzt a zenekar. Később az eladott példányszámok, illetve a lejátszások után is kaptunk pénzt. Ma már ott tartunk, hogy nem is érdemes kiadni lemezt. Az időközben már tönkrement külföldi multik magyarországi tevékenysége nem szólt másról, mint hogy a külföldi kiadványokat forgalmazták, a hazai zenekarokkal alig törődtek.
– Úgy emlékszem volt egy kvóta is: ahhoz, hogy egy multinacionális kiadó Magyarországon is jelen lehessen, adott számú magyar lemezt kellett kiadnia. A hazai zenekarok lényegében ezt a kvótát kellett, hogy kitöltsék.
– Mi is 12 évig voltunk egy ilyen kiadónál, abból az időszakból egyetlen kiadványt nem tudnak felmutatni. Az Actiontől a kedvenc anyagainkat, az Összeomlást és a Terrort bezúzatták, ahelyett, hogy odaadták volna a zenekarnak, és koncerteken árulhattuk volna a CD-ket. Ezeket a lemezeket a mai napig keresik a rajongók. A kiadók maguk alatt vágták a fát, az üzlet mellett a zenekarokkal nem is igazán foglalkoztak. Ezek a cégek mára tönkrementek, és pólót meg sapkát árulnak, a zenéhez semmi közük nincs.
– A 21. század hajnalán az internet szabadsága tulajdonképpen jó fordulatot hozott a zeneiparban.
– Igen, de még mindez nagyon gyerekcipőben jár. A kilencvenes évek elején, közepén egy CD nagyjából 2500 forintba kerül, amiből a zenekar körülbelül 25 forintot kapott. Az Actionben öten voltunk, úgyhogy még ezt el is osztottuk öt felé. A Sex Action és az Action is olyan rétegzenének számít, hogy ezek az összegek nagyjából a nullával egyenlők.
– Akkoriban lehetett hallani olyan szerződésről is, ami szerint úgy kapott a hasonló műfajú zenekar részesedést az eladásokból, ha megvan a minimum kétezer darabos lemezeladás.
– A Sex Action első lemeze ötvenezer példányban fogyott, ezzel szemben ma már kétezer lemezért adnak aranylemezt. Az 1994-es váltáskor, amikor Actionre változtattuk a nevet, több mint 15 ezer példányt adtunk el az Összeomlásból, a Terrorból, illetve a hatodik lemezünkből is.
– Anélkül, hogy a zsebedben turkálnánk, de a zenekar anyagilag látja bármilyen módon hasznát annak, hogy az internet-használat egyre inkább tömegessé válik Magyarországon? Letöltésekre, megtekintésekre, klikkre gondolunk…
– Nem, egyelőre egyáltalán nem. Viszont számomra érdekes a kérdésnek az az oldala is, hogy például a YouTube-on a klikkekkel lehet pénzt keresni, de azzal, hogy valaki rákattint a videódra, még nem jelenti azt, hogy tetszett neki, csak annyit, hogy megnézte. Egy egymilliós nézettségű videó ilyen szempontból nem jelent semmit. Hasonló eset, amikor fesztiválszervezők azt ígérik, hogy a legnagyobb számú lájkot szerző zenekar elmegy egy fesztiválra játszani. Ilyenkor nem történik más, mint hogy a legnagyobb baráti társasággal rendelkező zenekar megnyeri a versenyt, aztán csodálkoznak, ha a fesztiválkoncerten öten állnak a színpad előtt. Ez már a 22-es csapdája. A Zorall esetében ez egy jól mérhető dolog: a mi bulijainkhoz nem kellettek honlapok és versenyek. Az alapján, amit csinálunk, az vagy megalapozza a következő évedet, vagy a mélybe visz. Ennek köszönhető, hogy a Zorallnak most már októberig tele van a naptárja.
– Mit gondolsz arról a trendről, hogy egyre több zenekar teszi ki az új lemezét – ingyen – letölthető változatban a honlapjára? A zenekar pedig a koncertekből, bulikból él meg.
– Nem látom biztosnak azt, hogy, aki letölti a lemezt otthon, az el is jön a koncertekre. Olyan ez, visszakanyarodva a sporthoz, mint azt a sok ezer ember, aki nem jön ki a meccsekre, inkább megnézi otthon a tévében. Közel nincs meg az a hangulat, mint élőben. Ez igaz a zenére, a sportra is. A kamera nem tudja átvinni a képernyőre azt a hangulatot, izzást, vagy ami egy Fradi-Újpesten van a stadionban. Ugyanígy nem képesek erre a steril stúdiókörülmények között készített hanghordozók sem egy zsúfolt klub koncerthangulatához képest.
Forrás: Biztonságpiac.hu
Szerző: Novák Csaba
