Szervét Tibor számára a biztonság pusztán illúzió, s bár hosszú ideig rettegett a változástól, ma már bátran vállal kockázatot. Interjúnkban arra keressük a választ, miben rejlik a Jászai Mari-díjas színész és rendező magabiztossága.
– Mit jelent ön számára a biztonság?
– Illúziót jelent. Nincs olyan. Minden, ami biztonságnak tűnik, arról előbb-utóbb kiderül, hogy nem az volt, és bizonytalanságban maradtam, sebezhető lettem vagy esetleg nem is volt rá szükségem. Időszakos és illuzórikus a biztonság, hiszen bármikor bármi megtörténhet. Ezért aztán nem is gondolom, hogy magabiztos lennék, inkább úgy fogalmaznék, már nem zavar, hogy nem vagyok magabiztos.
– Hogyan készül erre?
– Erre nem tudok rövid, frappáns választ adni. Ez egy fél élet. Onnantól, hogy a gondolataimban foglalkozom vele, odáig, hogy váratlan, kellemes vagy kellemetlen eseményeket megpróbálok elfogadni, hogy azokat az élet természetes áramlásának és változékonyságának tulajdonítom. Egyfajta állandó készenlétet jelent, ami egy ideig annyira fárasztó, hogy szinte lehetetlennek tűnik. De a biciklizés és a síelés is ilyen, amikor az ember tanulja, és ahogy ezek a készségek az izmok és az agy szintjén rutinná tudnak válni, ugyanúgy a lélek és a belső tartalom is alkalmassá tehető arra, hogy az ijesztő dolgokat, amik bizonytalanságot okoznak, képes legyen nem ijesztőnek látni.
– Gyakran vállal kockázatot?
– Most már gyakrabban. Korábban rettegtem a változástól. Hosszú ideig, negyvenéves koromig igyekeztem stabil struktúrákat teremteni, hogy elkerüljem a meglepetéseket. Miután rendre az volt a tapasztalatom, hogy hiába rettegek, úgyis minden máshogy lesz, ma már nem sértődöm meg, ha valami váratlan dolog történik velem. Ezzel együtt gyökeresen megváltozott az életem, és ma már, ha a sors előáll valami váratlannal, kicsit rugalmasabban tudok reagálni. Az első reflex persze még mindig a harciasság meg a „miért történik ez, halló!”, de a második vonalban már feltűnik némi derű, és tudom azt érezni, hogy „aha, na, most akkor hogy lesz…?” Nem lehet vitatkozni azzal, ami van. Ez olyan, mint megsértődni az időjárás miatt. Semmi értelme. Persze mindent megteszek, hogy elkerüljem a kellemetlen helyzeteket, és jó legyen az életem. Magától értetődőnek próbálom elfogadni, hogy a sors hol ilyen, hol olyan, én magam is hol ilyen vagyok, hol olyan. S mikor ez már picikét készségszintűvé válik, olyan, mintha kiderült volna az égbolt.
– Elég az önismeret ahhoz, hogy ne féljen?
– Nem. Az önismeret az a belépő, a kilincs lenyomása. Mikor elkezdtem önismerettel foglalkozni, kiderült, hogy mennyi rejtett árny, homályos zug, nemkívánatos lény lakik bennem. Azután tíz éven keresztül mindig látszatvégállomásokhoz értem. Kiderült, hogy semmi sem valódi, minden csak átmeneti, amitől az élet tele lett gazdag tapasztalatokkal. A közlekedés, a főnökök, a többi ember, és így tovább. Sartre egyenesen azt írja, hogy „a pokol a többi ember”. Mindannyian átéljük azt, hogy minden olyan jól megy, de amikor kimegyünk a többi ember közé, ők (!) mindent elrontanak. És nagy élmény megérteni, hogy nincs olyan, hogy „ők”. Csak olyan van, hogy „mi”. A másikat hibáztatjuk, ha túl sokan vannak az uszodában vagy ha összebuckázzák a sípályát mire mi kiérünk oda – sok idő kell rájönni, hogy azok a mások, azok mi vagyunk, nem ők.
– Mit tett azért, hogy idáig eljusson?
– Rengeteget tévedtem, rengeteget hibáztam, sokszor szembesültem azzal, hogy amit gondolok, az nem alkalmazható a valóságra, átéltem néhány nagy válságot. Ezek pedig mind arra kényszerítettek, hogy alapvetően átértékeljem magam. Találkoztam nagyszerű, okos emberekkel, akikkel fontos beszélgetésekbe bonyolódtam. Sokat olvastam, megfigyeltem a saját belső működéseimet satöbbi. Sokáig tudnám még ezeket sorolni ám! És mindezek mellett élő kapcsolatokba léptem be vagy éppen ki. Szóval nem volt unalmas út.
– Van-e bármi, amitől mégiscsak fél?
– Sok mindentől félek. Az nagyjából lehetetlen, hogy ne legyenek félelmek az életben, persze hogy vannak. Inkább az a célom, hogy ne ezek határozzanak meg, s hogy az életem fontos pillanataiban ne ők üljenek a vezérlőpultnál.
– A lelki béke és biztonságérzet mennyire tette felelőtlenné a hétköznapokban?
– Azért azt nem merném mondani, hogy tökéletes a lelki béke, és mindig biztonságban érzem magam. Addig még nekem is nagyon sok tennivalóm van. De nem vagyok felelőtlen, sőt szerintem a felnőttkor egyik legértékesebb adománya a felelősség vállalása. És ezt a gyakorlati dolgokra is értem, szóval bekötöm a biztonsági övet, kötök biztosítást, mindent megteszek, ami észszerű óvintézkedésnek számít a hétköznapi életben. A biztonságérzet nem azt jelenti, hogy fejest ugrik az ember a szikláról, mert úgyis mindegy. Az élet racionális síkján igyekszem felelősséggel élni. Az egészségvédelem, az elme és a lelkiismeret tisztán tartása is része a biztonságnak, hogy ne legyen az életünkben bibi. Az már más kérdés, hogy a bibi nem kérdezi, hogy akarjuk-e, hogy ő legyen. Amikor akar lenni, akkor van.
(Cikkünk nyomtatásban 2018 februárjában jelent meg a Biztonságpiac Évkönyvben. A -szerk- megj.)
