Adrenalin, küzdelem és veszély. Néhány évvel ezelőtt talán még így jellemezte volna életét Erdei Zsolt. A biztonságot szem előtt tartó családapa ma már sokkal jobban ügyel testi épségére, és mindennél fontosabbnak tartja családja védelmét. Akadnak azonban olyan pillanatok, amikor lelkét továbbra is elcsábítja az adrenalin nyújtotta eufória.
– Talán furcsa ilyet kérdezni egy profi ökölvívótól, de érzett bármikor is félelmet?
– Nem igazán rémlik, hogy bármikor is az életem része lett volna a félelem. Ami azért érdekes, mert egyáltalán nem voltam egy bátor gyerek. De egy dolog talán mégis megmaradt. Volt egy tanárnőm, akitől tartottam. Ha ugyanis túl sok hiba volt a tollbamondásomban, akkor ő bizony annyi vonalat firkált az orromra, amennyit a dolgozatban talált. Visszatekintve ez már csak egy kis porszem a felnőttkori aggodalmakhoz képest.
– Aggodalmas típusnak tartja magát?
– Nem kifejezetten, de a gyerekeimet mindentől féltem. A nagyobbik fiam már egyedül járkál éjszaka a városban, és ez bizony sokszor tölt el aggodalommal. De ezt a félelmemet már remekül tudom kezelni: én magam megyek el érte. Mindig az lebeg a szemem előtt, hogy nehogy bántódása essen a gyerekeknek. Minden emberben van egy alapvető törekvés a biztonságos életvitelre, ami még inkább felerősödik, ha gyermeke születik. Erre pedig csak ráerősít a mostani, sokszor kiszámíthatatlan világ is.
– Mire gondol pontosan?
– Az elmúlt harminc évben rengeteget változott a világ. Egész egyszerűen minden felgyorsult. Annyi rémisztő dolgot hall és olvas nap, mint nap az ember, hogy nem csoda, ha szorongással lép ki az utcára. A gyermekrablás, a szervkereskedelem csupa olyan bűncselekmény, amiről régebben nem is hallottunk. Mindezek mellett pedig ott vannak az alapvető szülői félelmek: nehogy rossz társaságba keveredjen a gyerek. Régen, az én időmben nem álltak fent ennyire ezek a veszélyforrások. Lehet ugyan, hogy megvoltak, csak nem lehetett annyira nyomon követni őket, mint most. A kiberbűnözés és a közösségi oldalak mind-mind további veszélyt jelentenek a gyerekekre. Pláne, ha a szülők nincsenek felkészülve rá, vagy ha ő maguk nem készítik fel a gyerekeket.
– Fel tudnak egyáltalán készülni a digitális veszélyekre?
– Az én időmben nem voltak ezek az érintőképernyős kütyük. Nekünk még egyáltalán nem kellett ilyesfajta veszélyekkel foglalkozni. Most azonban muszáj. Ennek ellenére úgy látom, hogy ezeket a változásokat nem tudják követni a szülők. Hiába okosítjuk ki magunkat, mi nem ebbe születtünk bele. Noha én is képzem magam ebben az irányban, de soha nem leszek olyan jó, mint ők.
– Hogyan tudja mindezek ellenére megteremteni számukra a biztonságot?
– Én elsősorban az úgynevezett lelki biztonságot próbálom megteremteni számukra, méghozzá azzal, hogy igyekszem minél több időt velük tölteni. Ott vagyok, amikor szükségük van rám. Egész egyszerűen érezzék azt, hogy én mindig ott vagyok nekik. Úgy gondolom, hogy ez a fajta biztonságérzet megteremtése az elsődleges. Ott szeretnék lenni a fejlődésük minden egyes szakaszában, és szeretném, hogy ne csupán merjenek, hanem akarjanak is hozzám fordulni.
– Ha jól gondolom a lelki biztonság mellett, a fizikai védelmet is igyekszik garantálni.
– Természetesen. A házunkat komplett riasztórendszerrel szereltük fel. A nyitás- és mozgásérzékelő mellett kamerarendszert is telepítettünk, valamint rendelkezem életbiztosításokkal, azt viszont magam sem tudom mennyivel. Próbálok biztonságos autókat vásárolni. Amikor megszületett a fiam, akkor vettem egy olyan családi autót, amit a világon a legbiztonságosabb autónak mondanak. Igyekszem arra törekedni, hogy minimalizáljam az esetlegesen bekövetkező balesetek lehetőségét.
– Profi ökölvívóként, ha jól sejtem nem tudott ennyire törekedni a biztonságra. Egy ilyen sportágban egyáltalán beszélhetünk a biztonságról?
– A sportolói pályafutásom során semmilyen szerepet nem játszott a biztonság. Tulajdonképpen a sport soha nem is lehet biztonságos. Ez bizony azzal jár, hogy az ember a végletekig kihasználja a szervezetét és a testét egyaránt. Nyilván valamennyire biztonságossá lehet tenni. Például nem szedtem tiltott szereket, nem doppingoltam, és nem ártottam feleslegesen a szervezetemnek. Nyilvánvaló azonban, hogy az ökölvívásnak nem a biztonság az elsődleges jellemzője. Pofonokat kapunk és adunk is. Sok esetben elkerülhetetlen, hogy ne legyünk összeverve, még akkor is, ha egyébként győz az ember. A védekezés például az ökölvívásban azért van, hogy a sportoló megnyerje a mérkőzést, nem pedig azért, mert fél attól, hogy ennek a jövőben káros következményei lehetnek.
– Mint például?
– Alzheimer kór, vagy egy súlyosabb koponya sérülés.
– Hiányzik ez a régi, olykor akár életveszélyes életforma?
– Az adrenalin hiányzik. Úgy látszik én függök tőle. Az izgalom is hiányzik. Nagyon jó érzés volt küzdeni. Én nagyon szeretek fizikálisan küzdeni, olykor akár a túlélésért is. Nekem egy dzsungelben való túlélés igazi kihívás lenne, annak ellenére, hogy nekem ott az életben maradásért kellene küzdenem. Furán hangzik, de élvezem azokat a helyzeteket, amikor az ember az életével játszik.
– Törekszik a biztonságra, miközben adrenalin függő. Hogyan fér meg a kettő egymás mellett?
– Az adrenalin tulajdonképpen segít a biztonság elérésében, hiszen segít a túlélésben. Ez segít végrehajtani a biztonságos cselekedeteket. Van egy kedvenc gyerekversem: minden fiú csupa seb, üldözi a veszély, ha az egyik seb begyógyul új lesz a helyén. Valahogy ilyenek vagyunk mi felnőttként is: beleállunk a dolgokba. Szeretjük a veszélyes helyzeteket, mert amellett, hogy egy élmény, éltet is minket. Úgy gondolom, nem lehet úgy élni, ha egy biztonságos sarokban ülök, és nem vállalok az égvilágon semmilyen kockázatot. Az élet minden percét ki kell élvezni, de azért nem árt résen lenni.
(Cikkünk nyomtatásban a 2020 februárban megjelent Biztonságpiac 2020 Évkönyvben jelent meg.)
