Az AMAN, Izrael katonai hírszerzése közzétette a soron következő polgári év előrelátható eseményeit. Cikkünk a Jediot Ahronot hírportálja és a ‘DebkaFile’ internetes hírszerzési elemző honlap értesüléseiből szemléz.
Abban minden józan értékelés megegyezik, hogy viszonylag megbízható előrejelzéseket csak a következő néhány hónapra lehet adni, már csak a körzet folytonos, drámai változásai miatt is. A Közel-Keleten az utóbbi években lezajlott események és a kialakult, vagy éppen alakulófélben lévő szituációk azonban megengednek távolabbi következtetéseket is.
Az Izraelt 1000-1500 kilométeres sugarú körben környező országok kevés kivétellel szétesőfélben vannak, vagy már nem is funkcionálnak önálló államként.
A 2010-ben, Tunéziában kezdődött „Arab tavasz” tucatnyi arab államot zilált szét, és a vágyott stabilitás, a jobb élet helyett legtöbbjükben káoszt, belháborúkat, szegénységet hozott. Ez viszont a tömegeket, és ezen belül a soha nem látott munkanélküliségtől leginkább szenvedő, kilátástalan jövőjű fiatalságot a radikális Iszlám felé tereli.
Északkeleti, legbarátságtalanabb szomszédjuk, Szíria is a szétesés állapotában van. Az országból eddig több, mint hárommillióan menekültek el, a közel négy éve tartó polgárháború halottai számát 200 ezerre becsülik. A központi hatalom, a Basar Asszad és a hatalmát fenntartó, kisebbségben lévő alauita törzs az ország területének talán, ha egynegyedét ellenőrzi. A többi fölött az egyre erősebb „Kalifátus” Iszlám Állama, és más, egymással is hadakozó hadurak fegyveresei osztoznak.
A Golán keleti szegélyén fekvő, a Jom Kippuri háborút lezáró 1974-es fegyverszünet után Szíriához visszakerült Kuneitrától északra – vagyis az izraeli határhoz igen közel – Izraellel ellenséges drúz falvak vannak, amelyek a mind az áru- és fegyvercsempészetnek, mind a terrortevékenységnek biztos fedezékként szolgálnak.
A körzetbe visszatérő oroszok Iránnal vállvetve fegyverrel és szakértői gárdával igyekeznek segíteni a damaszkuszi kormánycsapatokat, ám katonai szakértőik arra a konklúzióra jutottak, hogy a szíriai hadsereg nem lesz képes feltartani a keletről támadó Iszlám Állam fegyvereseit, és az Asszad-rendszer talán már a 2015. évben végső vereséget szenved.
Már az elmúlt évben gyakran hallhattuk a hírekben, hogy a Golán fennsík túloldalán, vagyis a Damaszkusztól délre csatározó fegyveresek lövedékei izraeli területen csapódtak be. Szíria Izraelhez legközelebbi régiójában a viszonylag mérsékelt, szunnita „Szabad Szíriai Hadsereg” lázadói harcolnak. Izrael bizonyos humanitárius – és talán egyéb – segítséget nyújt nekik, és az általuk ellenőrzött terület, legalábbis egyelőre, ütközőzónát képez az izraeli határ és az iszlamista Dzsabhat el-Muszra és az Iszlám Állam uralta területek között. Ám, ha utóbbiak erői a Golán-határhoz jutnak, az nagy kihívás elé állítja az északi határ védőit.
Északon Libanon szuverenitását immár nem csak a Hezbollah veszélyezteti: a szíriai határ felől fel-felbukkannak az Iszlám Állam és más csoportok fegyveresei is. Nem tudható, milyen lesz a viszony a siita Hezbollah – amely Asszad oldalán harcol – és a hangsúlyosan szunnita Iszlám Állam, avagy Kalifátus között: jelenleg ellenséges. A Hezbollát támogató Irán az Iszlám Állam hadserege ellen harcol.
Irakban a szíriaihoz hasonló a helyzet. A bagdadi kormány amerikai és iráni(!) katonai segítséggel igyekszik az ország területéből egyre nagyobb területet leharapó Iszlám Állam katonai erőit visszavetni. A bagdadi kormány az országából ugyancsak részt követelő kurdokkal igyekszik szövetkezni. A véres öngyilkos merényletek egymást érik. Irakban eddig kétmillió ember menekült külföldre, további kétmillió pedig Irakon belül kényszerült menedéket találni.
A következő évben véglegesen három részre szakadhat a britek által az első világháború után kreált Irak, de egy függetlenné váló Kurdisztánt a maga kurd kisebbségétől rettegő Törökország azonnal megtámadna, míg a kelet-iráki siita tömegek a „hittestvér” Iránhoz csatlakozhatnának. Ez Irak, mint független állam végét is jelentené, ami viszont vég nélküli vallási és törzsi háborúkhoz vezethetne a Tigris és az Eufrátesz völgyében.
Déli szomszédjuk, Egyiptom stabilitását – egyelőre – Abdel-Fattah al-Sziszi tábornok biztosítja, akit a hadsereg nevezett ki az ország élére egy jól sikerült puccs után 2013 nyarán, a demokratikusan megválasztott iszlámista Mohamed Murszi, a Muzulmán Testvériség jelöltje helyébe. Az elnökké avanzsált tábornok vasmarokkal tart csendet-rendet országában. Al-Sziszi tábornokot Amerika is kritizálja, mert, bár „új, modern Egyiptomot” ígér és elhárította egy Irán-szerű totális iszlám diktatúra létrejöttét, mégis a választói többség akarata ellenében került hatalomra.
Egyiptomban a hadsereg befolyása döntő mind társadalmi, mind gazdasági téren. Így volt ez Nasszer, Szadat és Mubarak alatt is. A 90 milliós, katasztrofálisan túlszaporodott népességű országra a hadsereg mindent rá tud erőltetni. Egyiptom gazdasága ennek a tömegenek az igényeit semmilyen téren nem tudja kielégíteni, de amíg a fejlett Nyugat technikával, fegyverrel, élelemmel segít, a nagyobb bajok elodázódnak.
Al-Sziszi elnöknek barátságtalan a viszonya a Muzulmán Testvériségből kiágazott gázai Hamasz mozgalommal. Hadserege és rendőrsége hadat visel a Szináj félszigeten garázdálkodó Anszar Bajt al-Makdisz terrorhadsereg ellen, amely nemrégiben hűségeskűt fogadott az Iszlám Államnak. Az egyiptomi hadsereg és rendőrség sorra felszámolta a Gázai-övezetből egyiptomi területre vezető csempészalagutakat (vagy azok zömét).
Mindez az Amerikát, a nyugati kultúrát és Izraelt zsigerből gyűlölő bigott muzulmán tömeg akarata ellenére történik. Senki sem tudhatja, mikor robban ki egy szikra, iszlamista tüntetők halála vagy egy éhséglázadás, és Kairó utcáin ismét vér folyik, a mecsetek visszaszerzik teljhatalmukat, és déli határunkon a jelenlegi viszonylagos nyugalom is a múlté.
Jordánia stabilnak mondható, bár egyre több fiatal szökik át az északi és keleti szomszédban – Szíriában és Irakban – harcoló Iszlám Állam seregébe. Az óriási munkanélküliség – 20-25 százalék – a mindent elöntő korrupció, a gazdagok és szegények közötti kiáltó ellentét hatalmas elégedetlenséget szül a fiatalság körében.
Abdallah király tehetségben elmarad apja, a néhai Husszein király mögött. Legfeljebb szerencséjük hasonló: a fokozódó elégedetlenség, az egyetemi fiatalság lázadozása ellenére mindeddig trónján maradhatott. Ez az ifjúság pedig, közte a sok Nyugaton tanult diplomással, érti, felfogja a különbséget az izraeli ifjúság életmódja és a sajátja között, és gyűlöli Izraelt. Napirenden vannak az Izrael elleni tüntetések, követelik az izraeli követség bezárását, a kereskedelmi kapcsolatok beszüntetését, legutóbb pedig a gázszállítási egyezmény törlését.
Ha egy második „arab tavasz” a közeljövőben megdönti a Hasimita trónt, minden eddiginél súlyosabb biztonsági válsággal kell szembenéznie Izraelnek. Jordániával közel négyszáz kilométer hosszú közös határuk van, a Kinerettől délre, a Jordánba ömlő Jármuch folyótól a Vörös tenger partjáig, az Eilat és Akaba közt húzódó határig. E határtól nyugatra pedig ott a kibékíthetetlen Palesztin Autonómia, amely a Jordán folyóig kíván terjeszkedni, vagyis közös határt követel Jordániával.
A fél Európányi Szaud Arábia stabilitását iszonyatos olajvagyona biztosítja, a Nyugat-barát uralkodóház és az ahhoz rokoni szálakkal kötődő vezető réteg egyeduralmát látszólag semmi nem veszélyezteti.
A borús kilátásokban némi fénysugár: a Perzsa-öbölbeli Katar, amely mindeddig a Hamasz fő pénzügyi támogatója volt, most Egyiptommal békül, aminek a gázai terrorszervezet fegyverkezése látja – remélhetőleg – kárát.
A libanoni siita Hezbollah, amely önkéntes fegyvereseivel Asszad elnök oldalán avatkozott be a szíriai polgárháborúba, súlyos vérveszteséget szenvedett a szunnita Iszlám Állam elleni harcokban.
Az AMAN szakértőinek értékelése szerint mind a Hamasz, mind a Hezbollah meggyengült, és a korábban tervezett, Izrael nagyvárosai elleni hosszútávú rakétaháború helyett rövidtávú, határmenti rakétatámadásokra, valamint védekező stratégiára rendezkednek be.
Az Izraeltől távolabbra fekvő Libia egy nyugati, egy keleti és egy sivatagi független államalakulatra esett szét. Szudán egy északi arab és egy déli, zömében keresztény néger lakosságú, iszonyúan elmaradott részre bomlott. Jemen és Eritrea sem tekinthető többé egybefüggő államnak.
A katonai elhárítás a térség hiányzó stabilitásának egyik okát abban találja, hogy hiányzik a jobb híján „világ csendőrének” titulált domináns nagyhatalom. Az Egyesült Államok hadereje egyre kevésbé hajlandó ezt a szerepet betölteni: ahol igen, ott erre csakis arab államok koalíciójával hajlandó. A nagy orosz haditengerészeti támaszpont a szíriai Tartusz kikötővárosban az egykori szovjet dominancia visszaszerzését célozza a Közel-Keleten, és ez Izraelnek semmi jót nem ígér. Erre utal a fokozódó orosz-egyiptomi haditechnikai együttműködés is.
Izrael választási korteshadjárattal és egy lehetséges kormányváltással néz szembe az új évvel. Újonnan kinevezett vezérkari főnök ismerkedik az előtte álló tennivalókkal, a Honvédelmi Minisztérium élén is valószínűleg új ember fog állni, talán Netanjáhu miniszterelnök is átadja a helyét. Az új embereknek hosszú hetekre vagy néhány hónapra lesz szüksége ahhoz, hogy alaposan belemélyedhessenek az irányítás teendőibe.
Akármilyen összetételű lesz az új kormány, rögtön mandátuma kezdetén súlyos dilemmákkal kerül szembe. A költségvetés oroszlánrészét egyaránt magának követeli az új kihívások előtt álló honvédelem és az aggasztóan szakadozó szociális háló. Minden felmérés arról számol be, hogy a szavazók nagy többségét inkább érdeklik a megélhetés mindennapos gondjai, mint a biztonsági kérdések.
Izraelnek a legújabb technika olyan kihívásaira is választ kell találnia, mint a kiber-támadások (számítógépes rendszereink ellenséges külföldi programozók általi megbénítása), vagy az alattomosan, alacsonyan szálló, robbanótöltettel megrakott drónok (pilóta nélküli robotrepülőgépek) berepülése.
A katonai elhárítás nem szépít, nem kozmetikáz: a 2015. polgári év az Állam fennállása óta az egyik legnehezebb, ha nem a legnehezebb év lesz — írja a Breuerpress.
