Amikor 1892-ben egy sportkonferencián az ókori olümpiai játékok történetétől fellelkesült Pierre de Coubertin báró felvetette, hogy fel kellene éleszteni a hajdani nemes hagyományokat, még nem sejtette, hogy a modernkori olimpiák során nemcsak új sportágak programba illesztésével kell megbirkóznia a szervezőknek, hanem az évtizedek előrehaladtával egyre inkább a versenyek és a nézők biztonságának kérdésével is. Néhány eset felvillantásával igyekszünk képet adni ennek a folyamatnak a szükségessé válásáról, és olykor sajnálatos kudarcairól is.
Az első játékokra Athénban és Pireuszban került sor. A görög főváros komoly szervezésbeli hiányosságokkal küzdött, főképpen a sikertelen szponzorációs kampányainak köszönhetően. Ám az 1896 áprilisában kezdődött játékok esetében a békés lebonyolítást nem zavarta meg semmi. A versenyzők biztonságára azonban jóval kevesebb figyelem vetődött, mint a diadalmas sportolóknak a görög király előtti tisztelgésére. Minket, magyarokat például leginkább Hajós Alfréd szereplése lelkesített fel, őt magát azonban a szervezés majdnem végzetes bajba sodorta. A 100 és 1200 méteres gyorsúszás győztese a Pireuszi-öböl alig 14 fokos vizében dideregve teljesítette a távot. Saját elmondása szerint az életéért küzdve úszott a célt jelölő csónakokig. A klasszikus olimpiákon megszokottnak tekinthető sportolói sérülések – a kor nem túl magas színvonalú sportfelszerelései miatt – az első néhány újkori játékokon is előfordultak nemegyszer. Az 1900-as párizsi olimpia az ugyanott rendezett világkiállítás miatt nem sok biztonsági védelmet kapott, mi több, némely sportoló a nagy zűrzavarban el is tévedt. Egyetlen aranyérmesünk, a diszkoszvető Bauer Rudolf például emiatt csak az utolsó pillanatban érkezett meg a dobóversenyek színhelyéül kijelölt parkba, hogy aztán bemelegítés nélkül vesse el utolérhetetlen távolságra a klasszikus sporteszközt. 1904-ben sem volt komolyabb incidens, de a St. Louis-i versenyeket inkább vásári mutatványoknak, semmint sporteseménynek tekintették a szervezők. A négy évvel későbbi első londoni olimpia Dorando Pietri maratonista hatalmas balszerencséjéről szólt, hiszen az utolsó métereket botladozva, félájultan teljesítő olasztól az amerikaiak óvása után elvették a bajnoki címet, méghozzá idegen segítség igénybevétele címén. Ez pedig ma már szinte elképzelhetetlen lenne, de akkoriban még a nézők és némely sporoló a futópálya széléig merészkedhettek, sőt, egyesek a pályára is berohantak. A londonihoz képest jóval fegyelmezettebben és szép létesítményekben megrendezett stockholmi olimpia nézői rendbontást nemigen produkált, egy sportolói halálesetet viszont igen. A portugál Francisco Lázaro maratoni futás közben napszúrást kapott a Skandináviában szokatlan kánikulában, majd belehalt a lázas megbetegedésébe.
A két világháború közötti időszakban inkább a politikai eszmék jelentettek veszélyt – de nem magukra a sportolókra és a nézőkre. Antwerpenben nem indulhattak a háborúban vesztes országok, Párizsban, Amszterdamban és Los Angelesben pedig még nem kellett tartani komolyabb villongásoktól a jelenlévők közt. Az 1936-os berlini olimpia azonban más lett. Az 1931-ben sikeresen kandidáló német fővárosban 2 év múlva Hitler vette át a hatalmat, s a nemzetiszocialista diktatúrának volt oka félnie. Ezért Berlinben már komoly biztonsági óvintézkedések történtek a náci vezér védelmében. A rendőrök és katonák felvonulása azonban nem tudta megakadályozni a legkellemetlenebb eseményt: a színesbőrű Jesse Owens aranyat érő futása után Hitler kénytelen volt távozni az Olimpiai Stadionból, hogy ne kelljen gratulálnia az amerikai sportolónak, aki még a kötelező náci karlendítést is elmulasztotta.
A II. világháború okozta sokkot a másodszor is olimpiának helyt adó London próbálta feledni és feledtetni. A várost súlyos német bombatámadások érték 1940 és 1945 között, de a bombamentesítés az 1948-as játékokra lényegében befejeződött. Helsinkiben magyar aranyözön köszöntött be (előtte és azóta sem nyertünk egy olimpián annyi aranyat, mint akkor). A biztonságot a szocialista tábor tagjai hangoztatták a kelleténél jobban, s ezért (de sokkal inkább sportolóik illegális szökésének elkerülése miatt) az olimpiai falutól távol, külön őrzött szálláshelyen laktak. 1956 különös olimpia volt magyar szempontból, hiszen nemzeti küldöttségünk a forradalom, majd a szovjet megszállás csatazajában indult útnak Melbourne-be. Beépített ügynökök ide, biztonságiak oda, a magyar küldöttség nem egy tagjának sikerült a versenyek végeztével külföldön maradnia, a kor szóhasználatával „disszidálnia.” Róma, Tokió, Mexikóváros olimpiai eseményei mindenféle rendbontás nélkül lezajlottak, bár a mexikói fővárost a 60-as évek végén több nagy földrengés is megrázta, sem ez, sem a magaslati levegő nem befolyásolta hátrányosan a versenyeket.
Az olimpiai eszmét igazán sokkoló esemény az 1972-es müncheni olimpián zajlott le. A versenyek második hetében, szeptember 5-én hajnalban a palesztín Fekete Szeptember terrorista csoport nyolc tagja átjutott a sportolók szállásául szolgáló komplexum gyengén kialakított kerítésén, behatolt az izraeli sportolók Connollystraße 31-ben lévő szállására, két sportolót azonnal megölt, további kilenc versenyzőt és sportvezetőt túszul ejtett. Követelésük egyszerű volt: felszólították Izrael Államot, hogy a túszok szabadon bocsájtása fejében engedjen el másnap reggel 9 óráig 232 arab foglyot az izraeli börtönökből, valamint követelték Andreas Baader és Ulrike Meinhof német és Kozo Okamoto japán terroristák szabadon engedését is. Noha a német titkosszolgálat korábban már kapott információkat arról, hogy veszélyben az olimpia békéje, mégsem léptek fel elég erélyesen, sőt az izraeli biztonsági erők felajánlott segítségét is elhárította Willy Brandt szövetségi kancellár és Hans-Dietrich Genscher belügyminiszter. A határidőt külföldi nyomásra (főleg Egyiptom közbenjárására) folyamatosan kijjebb tolták a túszejtők, akik televízión keresztül értesültek mindenről. Ezen felül több német közéleti személyiség is felajánlotta magát a terroristáknak a túszokért cserébe, többek között Willi Daume, a Német Nemzeti Olimpiai Bizottság elnöke, de hiába. A német kommandósok az eredménytelen alkudozás után a fürstenfeldbrücki repülőtérre engedték egy német katonai helikopteren a túszejtőket és foglyaikat. Ott este 23 óra tájban néhány kiképzetlen német mesterlövész megpróbálta levadászni a túszejtőket, de az egy órán át tartó lövöldözés okozta zűrzavarban és a rohamozó rendőrök füstgránátjainak leple alatt a terroristák végeztek mind a kilenc túszukkal. A gyilkosokat segítette az is, hogy sikerült hatástalanítaniuk a német fényszórókat, így a rendőrök sötétben küzdöttek, ráadásul rádión sem tudták tartani a kapcsolatot egymással. A haláltól sem visszarettenő palesztín csoport öt tagját sikerült lelőniük a páncélosaik nélkül támadó német biztonsági erőknek, akik egy halottat és sok sebesültet vesztettek. A Fekete Szeptember életben maradt két tagjával, illetve az akció kitervelőjével később az izraeli titkosszolgálat végzett. Az olimpiai játékok résztvevőit és a túszdrámát tévén követőket sokkolta az eset. A NOB újdonsült elnöke, Lord Killanin 36 órás válságtanácskozás után jelentette be az olimpiai játékok folytatását. A későbbi versenyekre is rányomta bélyegét a biztonságért való aggodalom. Az amerikai Mark Spitz, aki 7 aranyérmet szerzett úszásban például zsidó származására való tekintettel kérte személyes őrzését.
A müncheni tragédia aztán oda vezetett, hogy két évvel később a németországi labdarúgó világbajnokságon páratlanul szigorú biztonsági intézkedések tették rideggé és személytelenné a világsztárok jelenlétét. Ugyancsak sokat nyomott a költségvetésben a biztonság az óriási anyagi bukással végződött montreali olimpián. Innentől kezdve az olimpia biztosításába bevont erők létszáma folyamatosan növekedett, a biztonságtechnikai költségek pedig jelentősen megemelkedtek. Sajnálatos volt ugyan a következő két olimpia bojkottja (Amerika és szövetségesei a szovjetek afganisztáni inváziója miatt maradtak távol az 1980-as olimpiától, s négy év múlva ezt „bosszulta meg” a szocialista tábor Los Angelesen, noha névlegesen azért bojkottálták az olimpiát, mert „nem látták garantálva küldöttségük biztonságát” a városban), de biztonsági baklövések nem fordultak elő. Szöul esetében komoly diplomáciai küzdelem előzte meg a játékokat, mivel a koreai háború 1953-as lezárása óta kettészakított ország két fele ideológiai, és olykor katonai ellentétben állt egymással. Az 1988-as játékok idejére biztosította Phenjan és Szöul a békét, igaz, az észak-koreai sportvezetésnek az olimpiai bojkottról szóló határozata érvényben maradt.
Barcelona még a baszk és katalán szeparatistákat is elcsendesítette remek versenyeivel. Atlantában azonban – igaz nem a versenyek színhelyén – újabb tragédia következett be. A szervezési és infrastrukturális hiányosságoktól hemzsegő olimpián a biztonsági erők zömmel a helyszíneket és az utakat vigyázták. Július 27-én éjjel azonban a Centennial Olympic Parkban pokolgép okozott halálos incidenst. A szurkolói zónában tartózkodó egyik biztonsági őr, Richard Jewell lett figyelmes egy csőbombára. Rögtön értesítette a rendőrséget, ám mialatt azok megjelentek a helyszín biztosítására és a bomba hatástalanítására, a tömeg elkezdett pánikszerűen menekülni a parkból. A bomba működésbe lépett, s megölt egy nézőt, további 111-et pedig megsebesített. Az esetnek még egy halálos áldozata volt, aki a sokkhatástól szívinfarktust kapott, s már nem tudtak rajta segíteni. Az elkövető Eric Robert Rudolphot, aki az amerikai kormány ellen küzdő egyik szélsőséges csoport tagja volt, hamarosan elfogták, de az eset rávilágított arra, hogy komoly területvédelmi és kiürítési szabályok megléte nélkül nem biztosítható akkora tömegrendezvény, mint egy olimpia.
A kilencvenes évek olimpiái után Sydney és Athén nyugodt rendezvény volt, bár a görögöknek nem csupán a hatalmas biztonsági költségek okoztak gondot (több külföldi biztonsági szolgálat jelezte, hogy terrorveszély várható), hanem a hirtelenül megépített és félig készen átadott infrastruktúra is. Peking minden korábbinál hatalmasabb erődemonstrációnak tekintette az olimpiát, s a megvalósítás tényleg impozáns is lett. Arról a hivatalos kínai sajtóban, s a világszerte az abból merítő hírügynökségi hírekben nem sok szó esett, hogy a 2008-as olimpia alatt a nyugat-kínai Hszincsiang-Ujgur Autonóm Tartományban véres incidensek voltak a kínai rendőrség és az ott élő türk népesség tagjai között, melyet csak a következő esztendőben sikerült lezárni. Valamivel nagyobb figyelmet kapott a kínai néphadsereg erőszakos akciója, mellyel nem sokkal az olimpia megkezdése előtt vertek le véres módon Lhászában egy, a tibeti buddhista szerzetesek által elindított felkelést. Mivel Tibetet az olimpia idejére teljesen elszigetelték a külvilágtól, és más kínai tartományoktól, így Pekinget nem zavarta meg az esemény. A kínai hatóságok sokkal inkább az internetes „harcmezőre” koncentráltak, s ennek következtében hatékonyan verték vissza a Tibettel rokonszenvező hackerek támadásait mind a kormányzati, mind az olimpia idején működő honlapok ellen. Az olimpiára nem a hivatalosan kijelölt határátkelőkön érkezőket gyakorta visszafordították a kínai hatóságok, alapelvük az volt, hogy ilyen módon is lehet csökkenteni a „provokátorok” számát és veszélyét.
Ezek után érkeztünk el a Londonban harmadik alkalommal rendezendő olimpiához, melynek példátlan méretű és alaposságú biztonsági intézkedéseiről már több cikkünkben is beszámoltunk. A terrorveszélyre való hivatkozás azonban néha politikai eszköz is lehet. Nemrégiben a moszkvai kormány gyanúsította meg Grúziát, hogy szeparatistákkal együtt merényletet tervez 2014-es szocsi téli olimpia ellen. Az orosz fél vádjait azokra a fegyverekre alapozza, amelyeket Abháziában talált a hadsereg május elején. Egy 2012-es megvalósíthatósági tanulmány szerint a jövőbeli olimpiáknak mindenképpen garantálniuk kell a forgalom, az útvonalak, a helyszínek, az edzéshelyek, a versenyek és más hivatalos helyszínek biztosítását. Meg kell felelniük a közbiztonság, a bűnügyi és közrendvédelem kritériumainak. Elengedhetetlen az egészségügyi ellátás biztosítása. Mindehhez járul a katasztrófavédelem és tűzvédelem. Meg kell oldani a közlekedésbiztonság, a tömegirányítás, az akkreditáció, a beléptetés, a jegykezelés, az ültetés, a vagyonvédelem problémáit. Tudni kell kezelni a titkosszolgálati információkat, zökkenőmentesen lebonyolítani a tömegközlekedést, a hivatalos személyek szállítását, a parkolást és még számtalan más dolgot. Mindez érthető és elvárható. Kérdés, hogy a trendeknek megfelelően egyre nagyobb biztonsági költségvonzat nem okoz-e torzulást az olimpiai játékok jövőbeni lebonyolításában? Nem fog-e sok olyan város, mely sportszempontból ideális helyszín lenne, visszalépni a kandidálástól, látva a hatalmas biztonsági feladatrendszert és a vele járó költségeket? Milyen mértékig mehet el a versenyek, helyszínek, nézők biztosítása anélkül, hogy az veszélyeztesse a játékok eredeti nemes céljait és szellemiségét? Milyenek lesznek a következő évtizedek olimpiai játékai? Nagyon sok kérdés merül fel, de talán sokra már ezen az olimpián választ kaphatunk.
Forrás: Biztonságpiac.hu
Szerző: Matykó Károly
