Az amerikai katonai műholdrendszer mai kihívásokhoz való igazítása nem könnyű és nem olcsó feladat, azonban egyre nagyobb a konszenzus egy elképzelés mögött, mind a politikai döntéshozók, katonai vezetők és hadiipari beszállítók részéről.
Az Amerikai Légierő Űrparancsnoksága által kiadott Rugalmasság és a részekre bontott űr architektúra című legfrissebb tanulmánya is lándzsát tört amellett a nézet mellett, hogy a manapság alkalmazott eljárás helyett, vagyis a nagy, összetett, gyakran tíz különféle kommunikációs és felderítő részegységgel ellátott műholdak helyett a jövőben a hordozó platformok számának jelentős növelése, összességében kisebb és egyszerűbb műholdak használata az indokolt. Az új struktúra számos előnnyel jár, ezek közül a legfontosabb a biztonsági tényező. Egy olyan világban, ahol több ország, köztük Kína is bizonyítottan rendelkezik műholdak megsemmisítésének képességével, valamint a Föld körül keringő űrszeméttel való ütközésnek is egyre fokozódó veszélye van, a kevés nagy műhold alkalmazása nem ideális, hiszen ez esetben egy-két ilyen egység kihullása is érezhető képességvesztéshez vezet.
További előnyök között tartják számon a katonai és ipari szereplők, hogy az új hálózat bevezetésével mindig a legújabb technológiák válhatnak használhatóvá. Míg manapság egy nagy és összetett műhold létrehozásának teljes folyamata nemritkán meghaladja a tíz esztendőt, ezt követően pedig átlagosan még egy évtizeden át működik a világűrben, addig a sok kis műhold gyorsabb fejlesztési és gyártási fázist tesz lehetővé, továbbá a technológia cseréje, a műholdak rotációja is könnyebben megoldható. A több és kisebb volumenű megrendeléstől azt várják, hogy a piacot ma uraló három nagy vállalat (Lockheed Martin, Boeing, Northrop Grumman) mellett új szereplők is be tudnak majd kapcsolódni a megrendelésekért folyó versenybe, ami garantálná a folytonos technológiai innovációt és a költségek viszonylagosan alacsonyan tartását. A rendszer effajta felbontása ugyanakkor nem jelent sem több katonai műholdat, sem pedig megnövekedő pályára állítási költségeket azáltal, hogy a katonai célú modulokat kereskedelmi műholdakra szerelnék. Ennek a módszernek a sikeres próbájára 2011-ben már sor került, amikor is egy kereskedelmi műholdra erősítve juttatták az űrbe a légierő egyik nagy látószögű passzív infravörös érzékelőjét. A program így 65 millió dollárba került a költségvetésnek, szemben az önálló műholdként való kialakítás becsült 500 milliós kiadásával.
A ma fennálló amerikai műholdrendszer nem egy egységes és tudatos kialakítás eredménye, emiatt régtől fogva problémákkal küzd a költségek és a hatékonyság terén. Az elmúlt húsz évben számos reform terve született meg, majd tűnt el a politika vagy a valóság süllyesztőjében. 1994 tavaszán Bill Clinton kormányzata vonta össze az USAF, a NASA és az Óceáni és Légköri Hivatal meteorológiai műhold projektjeit. Az előzetes elemzések alapján hatékonynak és kevésbé költségesnek talált kezdeményezés azonban összeomlott saját súlya alatt, dollár milliárdokat felemésztő tevékenysége végül semmi eredményt nem tudott felmutatni, részben a civil és a katonai szféra eltérő igényei miatt. E centralizációs kísérlet bukása bizonyította, hogy a további összevonás nem járható út a katonai műholdrendszer jövőjét illetően, s lassan formálódott a mára általánosságban egyetlen reális lehetőségnek tartott új hálózat képe. Az elgondolás szkeptikusai azonban rámutatnak, hogy már ma is 91 katonai és 31 vegyes katonai-kereskedelmi műhold moduljai tartoznak a rendszerbe, ami már így is nehezen fogható össze, a képességek tervezett szétszórása pedig előreláthatóan ötszörösére növelné az elemek számát.
Szóljanak az érvek pro vagy kontra, azt minden szereplő látja, hogy az űrben meglevő amerikai dominancia fenntartásához reformra van szükség. A kérdésben a végső döntést elemzők a 2015-ös pénzügyi évben várják, ezt követően az átmenet, az új struktúra teljes kiépülése még körülbelül 20 évet vehet igénybe.
Forrás: Biztonsagpiac.hu
Szerző: Török Ádám