Joseph Goebbels egykori titkárnője nem érez bűntudatot, és azt mondja, bár biztosan nem hisznek neki, nem tudott a náci Németország által elkövetett szörnyűségekről.
A 105 éves Brünhilde Pomsel a The Guardian című brit lapban kedden megjelent interjúban kulturált, finom emberként jellemezte a propagandaminisztert. „Úgy lépdelt felfele a lépcsőn, mint egy herceg. Csak a legfinomabb ruhákat hordta, kezei ápoltak voltak, talán minden nap manikűröztetett. Makulátlan volt a megjelenése” — emlékezett vissza.
Reggelente ritkán látták őt – Goebbels a rezidenciáján át jutott be az Unter den Lindenen álló elegáns irodájába -, Pomsel és a náci politikus öt másik titkárnője általában csak a nap végén találkozott vele, akkor tehették fel kérdéseiket vagy adták át az üzeneteket. „Néha meglátogatták a gyerekei, velük volt a család kutyája is. Nagyon jól neveltek voltak, térdet hajtottak, kezet fogtak velünk.”
Pomsel elismeri, hogy a náci propagandagépezet szívében dolgozott – feladatai közé tartozott az elesett katonák számának lefelé, a szovjet katonák által megerőszakolt német nők számának pedig a felfelé kozmetikázása -, munkájára a mai napig mégis átlagosként tekint. „Igazából nem csináltam mást, mint gépeltem Goebbels irodájában.”
A hozzá hasonlóan az életük vége felé járó emberek gyakran tanúsítanak megbánást – jegyezte meg az újság, Joseph Goebbels egykori titkárnője viszont hangsúlyozta, hogy nem a lelkiismeretét akarta tisztára mosni az interjúval. Megkönnyebbüléssel tölti el, hogy napjai meg vannak számlálva. „Abban a kis időben, ami még hátravan nekem, és remélem, hogy ez inkább hónapokban, semmint években mérhető, abba a reménybe kapaszkodom, hogy a világ nem áll újra a feje tetejére, ahogy akkoriban történt, noha vannak ijesztő fejlemények, nemde? Örülök, hogy soha nem született gyerekem, így aggódnom se kell” — fogalmazott.
„Akik manapság azt mondják, szembeszegültek volna a nácikkal, úgy vélem, komolyan is mondják, de higgyenek nekem, a legtöbbjük nem tette volna. A náci párt felemelkedése után az egész ország olyan volt, mintha elbűvölték volna” — fogalmazott Pomsel, aki mesélt arról is, hogy rábízták az árulás vádjával kivégzett müncheni diák, Sophie Scholl aktáját. „Goebbels egyik különleges tanácsadója azt mondta nekem, tegyem be a széfbe, ne nézzek bele. Nem is tettem. Büszke voltam magamra, hogy bízott bennem, és arra, hogy a törekvésem e bizalom meghálálására erősebb volt a kíváncsiságomnál” — elevenítette fel.
Pomsel 31 évesen kezdett a német rádiónál dolgozni. Az állást csak az után kaphatta meg, hogy tagja lett a náci pártnak. 1942-ben ajánlották be a propagandaminisztériumba. „Csak egy fertőző betegség tarthatott volna vissza. Le voltam nyűgözve, ez volt a jutalmam, amiért én lettem a leggyorsabb gépírónő a rádiónál.” Juttatásai és 275 márkás alapfizetése révén kisebb vagyont keresett havonta.
Mesélt zsidó barátnőjéről, Eva Löwenthalról, akinek Adolf Hitler hatalomra jutása után nehezebbé vált az élete. Megdöbbentette egy népszerű zsidó rádióbemondó letartóztatása is, akit koncentrációs táborba küldtek büntetésül azért, mert homoszexuális. Mindezek ellenére Pomsel jórészt továbbra is burokban élte az életét, és nem volt tudatában a náci rezsim okozta pusztításnak. „Semmiről sem tudtunk, mindent titokban tartottak.”
Visszautasítja, hogy naiv volt, amikor elhitte, az eltűnt zsidók – köztük barátnője, Eva – a Szudétavidékre kerültek, mert be kellett népesíteni a környéket. „Elhittük, mert teljesen hihetőnek tűnt.”
Amikor lakását, amelyben szüleivel élt, bombatalálat érte, Goebbels felesége segített neki, kapott tőle egy kék Cheviot-gyapjú ruhát is. „Se előtte, se azóta nem volt ilyen sikkes holmim.”
Azt a Goebbelst, aki a nácik céljainak megvalósulása érdekében művészetté fejlesztette a hazudozást, csak ritkán látta. Ezen alkalmak egyike volt a propagandavezér hírhedt beszéde a totális háborúról 1943 februárjában. „Még egy színész se tudta volna eljátszani azt, ahogy civilizált, komoly emberből dagályos beszédű csirkefogóvá vált. Nem is lehetett volna élesebb az eltérés.”
Pomsel élete 1945-ben, Hitler születésnapja után egy nappal vett fordulatot. Mindannyian a Führerbunkerben voltak, a háború a végéhez közeledett Európában. „Biztosak akartunk lenni abban, hogy van elég alkohol, innunk kellett ahhoz, hogy zsibbadtak maradjunk.” Április 30-án Goebbels titkára, Günther Schwägermann érkezett a hírrel, hogy Hitler megölte magát. Egy napra rá Goebbels is követte példáját, felesége és a gyerekek is meghaltak, „nem találtuk a szavakat”. Ő és a többi titkárnő fehér élelmiszerzsákokból zászlót varrtak, amivel az oroszokat fogadták.
Pomsel a kollégáinak azt mondta, elkerülhetetlen letartóztatása után csakis az igazat fogja mondani a szovjeteknek, hogy gépírónő volt Goebbels propagandaminisztériumában. Öt évet töltött Berlinben és környékén különböző szovjet börtöntáborokban, de ezekről az időkről csak annyit mond, „nem volt leányálom”.
Az általa csak „zsidókérdésnek” nevezett holokausztról állítása szerint csak szabadulása után értesült. Élete visszatért a korábbi kerékvágásba, újra titkárnőként helyezkedett el, 1971-ben ment nyugdíjba.
Hat évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy érdeklődjön barátnője, Eva után. Amikor Berlinben 2005-ben átadták a holokauszt-emlékművet, elutazott otthonából, Münchenből a fővárosba, hogy a saját szemével lássa. „Bementem az információs központba, hogy megtudjam, mi lett Eva Löwenthallal.” Nemsokára kiderült, hogy 1943 novemberében Auschwitzba deportálták, 1945-ben halottá nyilvánították. „Olyan hosszan futott a gépen a nevek listája, amelyen megtaláltuk. Csak futott és futott lefelé…”
