Negyven éve szállta meg a brit korona fennhatósága alá tartozó dél-atlanti Falkland-szigeteket az argentin hadsereg. A szigetcsoportért vívott tizenegy heti háborúnak kilencszáznál több halálos áldozata volt, a költségek és a károk megközelítették a 30 milliárd dollárt.
Az Argentínában Malvinas-szigeteknek hívott, a brit partoktól 13 ezer, Argentínától 460 kilométerre fekvő, akkor 1800, ma hozzávetőleg háromezer lakosú szigetcsoporton 1982. április 2-án hajnalban szálltak partra az első argentin egységek, amelyeknek nem sok fáradságába került a kézifegyverekkel felszerelt brit helyőrség legyűrése.
Port Stanleyt, a fővárost alig nyolcvanfős brit tengerészgyalogos egység védte; a szigetek brit kormányzója a vérontás elkerülése végett már reggel negyed 10-kor fegyverletételt rendelt el. Argentína akkor már csaknem másfél évszázada követelte Nagy-Britanniától a britek által 1833-ban elfoglalt és annektált, halban – és mint később kiderült, olajban is – igen gazdag területet.
Az invázió idején az olajvagyon létezése még nem volt köztudott, de az azóta elvégzett geológiai vizsgálatok kiderítették, hogy a Falkland-szigetek óceáni talapzata akár hatvanmilliárd hordó nyersolajkészletet is rejthet; ez vetekszik az északi-tengeri – már kimerülőben lévő – olajkinccsel.
A Leopoldo Galtieri tábornok vezette argentin rezsim az erősödő hazai elégedetlenség láttán két legyet akart ütni egyetlen katonai csapással: népszerűségnövelő háborús győzelemre vágyott, és egyben Argentína egyik legrégebbi területi követelésének is érvényt próbált szerezni a szigetek lerohanásával. Galtieri azonban súlyosan elszámította magát. Margaret Thatcher, az akkori konzervatív brit kormányfő a Galtieri-junta által várt egyezkedés és alku helyett már harmadnap útnak indította a II. világháború óta addig mozgósított legnagyobb, több mint száz hajó – köztük két repülőgép-hordozó – alkotta brit haditengerészeti alakulatot a dél-angliai Portsmouth kikötőjéből.
Az expedíciós flottával a brit fegyveres erők 25 984 tagja – köztük András yorki herceg, II. Erzsébet királynő fia, a brit királyi légierő (RAF) helikopter-pilótája – és több mint háromezer fős civil segítő személyzet indult a háromhetes útra.
Ezalatt Alexander Haig akkori amerikai külügyminiszter ingadiplomáciával próbált meg kompromisszumot elérni Buenos Aires és London között. Mivel azonban az argentin vezetés garanciákat követelt arra, hogy bármiféle rendezési formulának tartalmaznia kell a szigetcsoport feletti argentin szuverenitást, amiről London hallani sem akart, Haig próbálkozásai rövid idő alatt kudarcba fulladtak.
A szigetekért a két ország 74 napos háborút vívott, amelyben 255 brit és becslések szerint 649 argentin katona, valamint három civil szigetlakó halt meg. Az argentin hadsereg végül 1982. június 14-én kapitulált. A dátumot a Falkland-szigeteken azóta is a felszabadulás napjaként ünneplik. A balul elsült katonai kalandba a Galtieri-rezsim belebukott.
A brit győzelem ugyanakkor az igen fájdalmas gazdasági reformok és az ezeket kísérő recesszió miatt rendkívül népszerűtlenné lett Thatcher politikai szerencséjét visszahozta: a Konzervatív Párt a következő évben kényelmes többséggel megnyerte a már elveszettnek hitt választásokat, és Thatcher még hét évig a Downing Street 10. lakója maradt.
Azóta is rendre felmerül azonban, hogy a brit hírszerzés miért nem vette észre időben a készülő argentin inváziót. Ezt a kudarcot több elemző az Izraelt szinte teljesen készületlenül érő 1973-as arab támadáshoz hasonlította.
Lord Carrington, aki a Falkland-szigetek argentínai megszállásának idején a brit külügyminiszter volt és – a válságért magára vállalva a felelősséget – három nappal az invázió után lemondott, a The Daily Telegraph című londoni konzervatív napilapnak nyilatkozva negyedszázaddal később más hasonlattal élt, kijelentve: az invázió ugyanolyan hírszerzési fiaskó volt, mint amilyen az iraki háborúhoz vezetett. A politikus – aki később a NATO főtitkára is volt – az interjúban felfedte: annak idején egyértelműen olyan titkosszolgálati jelentéseket kapott, amelyek szerint a Galtieri-rezsim nem készül katonai akcióra.
A 2018-ban, századik születésnapja előtt néhány héttel elhunyt Lord Carrington ebből azt a következtetést vonta le, hogy nem szabad kizárólag hírszerzésre építeni politikai döntéseket, márpedig szerinte Tony Blair akkori munkáspárti brit kormányfő „éppen ezt a hibát követte el az Irakról rendelkezésre álló hírszerzési adatokkal”.
