Egy évtized telt el azóta, hogy a Columbia űrrepülőgép és hét fős személyzete küldetésének befejeztével, a landolás előtt 16 perccel odaveszett. 2003. február 1-jén a légkörbe lépő űrhajó darabokra eset szét, roncsai pedig Texas állam keleti, illetve Louisiana állam nyugati területein szóródtak szét több ezer négyzetkilométeres körzteben.
A Columbia balesetét kivizsgáló szervezet (CAIB) akkor alapos munkával azonosította katasztrófa fizikai kiváltó okát. Eszerint a Columbia űrsikló baloldali szárnya már a kilövés után mindössze 81,9 másodperccel végzetesen megsérült. Ekkor a jármű üzemenyagtartálya melletti bal oldali segédrakéta szigetelőhabjának borításáról levált egy darab, és lyukat ütött az űrsikló szárnyának belépő élén. Visszatéréskor az itt bezúduló levegő felforrósította a szárnyban és a futóműkamrában évő alkatrészeket, végül ez vezetett a jármű széteséséhez. A legénység tagjainak tehát a NASA akkori jelentése szerint már korábban megpecsételődött a sorsa, jóllehet a start után egy héttel e-mailben értesítették a parancsnokot a hibáról, de elbagatellizálták annak jelentőségét.
Tíz évvel a tragikus eset után új információk kerültek napvilágra, melyeket gyakran a baleset második okaként is neveznek. Ehhez járul az is, hogy a Columbia balesetét megelőzően több kommunikációs hiba is történt, illetve nem ismerték fel idejekorán a meghibásodás tényét, majd miután felismerték, rosszul reagáltak rá. Mindezek együttesen ugyancsak hozzájárultak a katasztrófa bekövetkeztéhez.
Körülbelül egy nappal a január 16-i start után a Columbia legénysége által szállított egyik űrszonda, mely nagyjából akkora volt, mint egy hordozható számítógép, elsodródott az űrbe. Egy magát megnevezni nem kívánó forrászerint ezt „intézkedési hiba” miatt nem ismerték fel időben az Air Force Space Command (AFSPC) dolgozói, bár később korrigálták.
A második repülési nap történéseit elemezve a CAIB arra jutott, hogy a későbbi tragédia oka az a RCC paneldarab, amely a Columbia bal szárnyán ütött rést. A balesetet vizsgáló bizottság végső következtetése szerint a startkor levált szigetelésdarab csapódott neki a RCC panelnek. Az ott keletkezett lyuk körülbelül 41 cm-es volt. Későbbi becslések során az átmérőjét kb. 25 cm-re módosították. A megrongálódott szárnyba beáramló belépési gázokhatására túlhevült a belépőél szigetelése, majd fokozatosan elolvadt az alumínium szerkezete, ezáltal az űreszköz iránythatatlanná vált, és nem sokkal később, körülbelül 50 kilométeres magasságban széthullott. Mivel itt már a légkörben haladt az űrhajó, a szétesés közvetlen oka nem a túlhvülés volt, hanem az, hogy a rá ható fizikai erőknek a sérült szerkezet nem tudott ellenállni.
Később voltak szakértők, akik a baleset okát tanulmányozva felvetették, hogy esetleg nem a stratnál, hanem a második napon, már a Föld körüli pályán csapódhatott neki a szárnynak valami, vélhetően egy ott keringő űrszemét.
A katasztrófa után az AFSPC Űrelemző Központjának csapata kidolgozta a Space Surveillance Network (SSN) rendszert, mely az egész világra kiterjedően támogatja az amerikai hadsereg, a haditengerészet és a légierő működését a földi radarok és optikai érzékelők mellett. Néhány SSN szakértő modellezte a Columbia pusztulását, amihez az űrsikló által a Földre küldött fényképeket is kielemezték. Néhány képet megvizsgálva azt találták, hogy a 2. napon megfigyelhető volt a gép közelében egy darab törmelék. Mivel a Columbia pályája közelében más űreszköz nem keringett, így csakis űrszemétnek lehetett tekinteni az űrsikló melletti objektumot. A tárgy sebességét vizsgálva nem tartják kizártnak, hogy ez a jármű rakteréből szabadulhatott el. Végül néhány nappal később a rejtélyes tárgy a radarok szerint a Föld légterébe ért, és ott elégett, mielőtt pontosabban beazonosíthatták volna.
Az AFSPC és az SSN elemzői az Air Force Research Laboratory (AFRL) dolgozóival egyetértésben arra jutottak, hogy a kisméretű tárgy nekiütközve a szárnynak képes lehetett azt megrongálni. Feltevéseiket erősíti az a tény, hogy aznap a Columbia többször is kismértékű manővereket hajtot végre.
A másik teóriát, mely szerint a felszálláskor a szigetelés egy levált darabja okozta a sérülést, Scott Hubbard, a CAIB tagja hangoztatja. A jelenleg a Stanford Egyetemen tanító egykori NASA-vezető egy számítógépes modellezést hívott segítségül, amelyben megerősítette a Southwest Research Institute (SwRI) tudósainak és mérnökeinek San Antonioban végrehajtott szimulációs vizsgálati eredményeit. A vizsgálatok során a tudósok a szigetelő hab egy darabját nagy sebességgel fújták a szárnyprofilnak, majd leírták a keletkezett károkat. Hubbard vezette azokat a vizsgálatokat, amelyek szerint a külső üzemanyagtartályról levált darab valóban képes volt lyukat ütni az űrhajó bal szárnyának 8-as panelén.
Hubbard szerint, ha időben észrevették volna a problémát, az első napokban talán még lehetett volna evakuálni a legénységet. A CAIB és az AFRL feltevését véleménye szerint sok bizonytalanság övezi, így nem tekinthető perdöntőnek. Azt is beszédesnek tartja, hogy az általa elvégzett vizsgálatok után két héttel, 2003. július 20-án tette közzé jelentését az AFRL.
A baleset után a légierő adatait feldolgozva 3 180 radar, illetve optikai megfigyelő eszköz információit is átvizsgálták. A légierő űrfelügyeleti vezetője, az Air Force Space Command szóvivője úgy nyilatkozott, hogy az űrsikló pozíciója méréseik szerint a 2. napon nem változott meg jelentősen, nem volt jele annak, hogy valamiféle ütközést igyekezett volna elkerülni.
A Columbia katasztrófája után csak 2005 júliusában szállhatott fel újra űrsikló. Ekkorra már megváltoztatták az űrrepülőgépek indítási protokollját, minden felszállás előtt és a világűrben is alaposan végigellenőrizték a szigetelést egészen az űrsikló program 2011-es lezárásáig. Ismeretes, hogy a Columbia előtt a Challenger járt szerencsétlenül 1986. január 28-án, de ott a sérülés miatt már a 73. másodpercben felrobbant az űreszköz, a hét kozmonauta halálát okozva.
Forrás: BP
